Impresszum | Előfizetés  
  2024. június 16., vasárnap
Jusztin

 
 
Nyomtatható változat
Közérzet
Új generáció
2024-05. szám / Fáy Miklós

Egy barátom mesélte, hogy New Yorkban, amikor a fantasztikus kontratenor, Anthony Roth Costanzo szabadtéri áriaestet adott, az utca népe döbbenten állt meg, és hallgatta, mi történik. Valami furcsa lény furcsa hangon furcsa dolgokat énekel. Barokk áriákat, olyan zenéket, amelyeket akkor írtak, amikor New York még nem is létezett. A gyerekek azonban egyáltalán
nem zavartatták magukat ezektől a megfontolásoktól, azt tették, amit a szívük diktált: táncikálni kezdtek. Felőlük aztán lehet Vivaldi vagy bárki, van dallama, van ritmusa, tudják, mi a teendő. Voltaképpen ez nálunk még mindig megoldhatatlan probléma. Hogyan csábítsuk be a fiatalokat a kulturális eseményekre? Nem csábítjuk, hanem ijesztgetjük őket. Öltözz fel rendesen, viselkedj normálisan, ülj fegyelmezetten, és figyelj. Jó, jó, de mit csináljak? Maradj nyugton. De hát erre ott az iskola, ha a gyerek ülni és unatkozni akar, akkor ott megteheti, nem kell ehhez még külön programokat szervezni. Bizonyos kor alatt az emberek még ahhoz szoktak hozzá, hogy a zenére mozogni kell. Táncolni. De a gond nem csak a klasszikus zenével van, ugyanígy szerencsétlenkedünk az utódokkal, ha képzőművészetről van szó. Gyertek el, de lehetőleg meg se szólaljatok. Járkáljatok elgondolkodó arccal képről képre, nézegessétek a színes foltokat a falon, és mondjátok, hogy ez csodálatos. Csakhogy a fiatalok még nem olyan harcedzettek a képmutatás terén, hogy ezt végigcsinálják a kedvünkért. Inkább el sem jönnek. Ha a saját első önkéntes múzeumlátogatásomra gondolok, az sem volt kifejezetten művészeti indíttatású. Inkább szerelmi indíttatású volt. Még csak nem is kamasz szerelemről van szó, hanem az az előtti időkről. A lány helyes volt, én nem voltam helyes, szóval nem álltak jól a csillagok, ráadásul a lánynak mennie kellett, az anyukája vitte el a Nemzeti Galériába. Kondor Bélakiállításra. Ha jól emlékszem, 1973-ben volt, már Kondor halála után. Mondani sem kell, hogy nem a képek voltak a vonzerő, én csak mentem a szívem után, ahogy az Iskolatáska című dalban Peti, aki szegény így végül az iskolában kötött ki. Én meg a Magyar Nemzeti Galériában, igazán nem művelődési célzattal. Alig-alig néztem a képekre. Mégis valahogy bevésődtek a dolgok, máig emlékszem néhány rajzra, olyanokra is, amelyeket azóta nem láttam. Ilyen a gyermek lelke, tiszta lap, bármi írható (vagy rajzolható) rá. Kondor Béla művészetét pedig azóta is szerelemmel szeretem. De annyira, hogy néha elbizonytalanodok, meg tudom-e ítélni a művek valóságos értékét is, vagy csak azt tudom, hogy ez valami mély, eltépetlen és eltéphetetlen kötelék, mint a gyerekszerelem.
hirdetés

Az egész történettel csak annyit akarok mondani, hogy nincs más dolgunk, mint megadni a lehetőséget az új és újabb generációknak. Menjenek, nézzék, és ha akarnak, hangoskodjanak, táncoljanak, harsányan röhögjenek. Nem baj. A munkát majd elvégzik helyettünk a művészek.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor