Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Közérzet
Idegenek a lépcsőházban
2016-07. szám / Fáy Miklós

Hetek óta csinosítják a házat, festik az udvart, számomra, jól fejlett tériszonnyal rendelkező számára felfoghatatlan bátorságú emberek lógnak a kötelekről, hengerekkel meg egyéb cél­szer­szá­mok­kal a kezükben. Tényleg hetek óta tart a munka, így aztán elkerülhetetlen (nem mintha el akartam volna kerülni), hogy amolyan félismeretségbe kerüljünk, köszönjünk reggelente, valami
könnyed kérdést tegyünk, amire a másik megpróbál szellemesen válaszolni. Ez többnyire nem sikerül, mégis mindketten nevetünk, mint akik értik a viccet, vagy legalábbis értékelni tudják a másik erőfeszítéseit.
Mi újság? – kérdezi most is tőlem a levegő egyik lovagja, miközben éppen indulna ég és föld közé a lépcsőházi ablakon át. Már mondanám a szokásost, hogy semmi különös, amikor eszembe jut, hogy ezt a választ már kétszer sikerült vele szemben alkalmaznom, ennél most többre van szükség. Nem marad más, mint azon férfiak örök témája, akiknek már benőtt a fejük lágya, gyorsan fancsali arcot vágok, és úgy mondom: kiestek a németek. Elkerekíti a szemét, és úgy kérdez vissza: honnét?
El sem hiszem. Megtaláltam a másik embert az országban, akit nem érdekel a foci, aki nem fog bi­zony­kod­ni, hogy helyzetkihasználás, jobb csere, meg kell nyitni a szárnyakat. Mindjárt jobban érzem magam, ő is félbehagyja az önveszélyeskedést, leül az ablakpárkányra, mesél a másik szórakozásáról (már ha a falfestést egyik szórakozásnak lehet nevezni), a sziklamászásról. Számomra persze az is reménytelen testmozgási kísérlet volna, mondom is neki, hogy az ujjaimban nincs annyi erő, de kiderül, hogy a sziklamászáshoz elsősorban nem is kéz kell, hanem láb, az az erősebb izom, az viszi fölfelé a testet.
hirdetés

Hallgatom, és közben arra gondolok, hogy itt van velünk évezredek óta a beszéd, a beszéd képessége és kényszere, amely rákényszerít mindannyiunkat, hogy megismerjük egymást, elhelyezzük magunkat és a másikat a világban. Az egyikkel a parkolási díjakról beszélgetünk, a másikkal arról, hogy vajon Miklósa Erika mikroport és erősítés nélkül is megállja-e majd a helyét a Traviatában, a harmadikkal a nyolcadik dimenzióról, igaz, abból én már egy szót sem értek. Mintha az egész világ azért jött volna létre, hogy lehetséges témává válhasson, mintha a távoli túszdrámák, közeli művészeti események, az ismerősök hirtelen halála és a negyvenéves házasságok felbomlása mind csak azért történne, hogy amikor ketten találkoznak, ne legyen közöttük ez a buta csönd, kínos némaság, egymástól menekülő pillantások. Ami engem illet, el tudnám fogadni. Az élet álom, ez is szép gondolat, de legalább ennyire szép, mi van, ha azt mondjuk, az élet beszédtéma, a társalgás oka, kiindulópontja, alapja. Más dolgunk sincs, mint beszélni és beszélni. Csak azt kell közben kiderítenünk, ki az, aki rólunk beszél. Ki az, akinek mi vagyunk a témája, élete értelme, alapja, oka.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor