„Véled megyünk föl a magos tetőre/apám-fiam, Kosztolányi Dezsőke.” Igen, tudom, védhetetlen. Nem is próbálok meg semmit felhozni a mentségére, habár… Ez a Dezsőke szépen visszhangozza egy Kosztolányi-novella címét, Petőfi Sándorka, és a magos tető is felidézi Bartókot – de nem. Csak annyit mondhatok, fiatal voltam, és bár nem kellett a pénz, valahogy az ember ki
akarta fejezni a rajongását az iránt, akivel annyit utazik a metrón, akit annyit olvas különböző buszmegállókban. Azt is ő írta, hogy „egy rossz költő mily megindító”… Különben is, ez a Kosztolányival egyoldalúan kialakított rokoni kapcsolat rendes irodalmi embereknek is eszükbe jutott, Esterházy Péter is azt írta, hogy Kosztolányi a bátyánk.
Esterházyról aztán szintén azt írták egy nekrológban, hogy a bátyánk, így aztán, mondhatni, összeállt a kis család, tele vagyunk idősebb hozzátartozókkal. Voltaképpen ez is a baj. Elolvastam szinte az összes Esterházyval kapcsolatos gyásziratot, és mintha mindig ugyanazt olvasnám: én, én,én. Soha nem azt, hogy ő, ő, ő. Mintha mindenki örülne, hogy végre magáról beszélhet, hogy ő milyen közeli kapcsolatban volt az íróval, mikor olvasta őt először, mikor látta utoljára, neki mennyire nehéz lesz az élete, de azért megállja majd a helyét. Komolyan mondom, hogy kedvet kaptam megírni, hogyan és miért nem fényképeztem le őt a Könyvhéten. Nyilván erről maga Esterházy is tehet, nemcsak író volt, de intézmény, irodalmi pápa, központi égitest, és hogy ki mennyire közel keringett hozzá, az talán informálja a kortársakat, mennyire fontos ember is a nekrológíró. Valakinek talán át is kell majd venni az ő irodalmi szerepét, valakinek meg kell mondania, ki a jó és ki középszerű, valakinek képviselni kell majd a világ előtt a magyar irodalmat. Nagy a tülekedés a damaszkuszi úton. Ezt is ő mondta, amikor a rendszerváltás idején hirtelen annyi Saulusból lett Paulus, a régi rendszer elnyomott és meg nem értett zsenije. Rendszerváltás nincs, de hirtelen annyi barátja, flörtje, nagyra tartott kollégája lett Esterházy Péternek, hogy ezen bizonyára ő is elcsodálkozna. |
Nincs ezzel mit tenni, a halottak védtelenek. Az ember nem tehet mást, mint reménykedik, a sok jó barát nemcsak a temetésig tartotta a bizalmas kapcsolatot, hanem az után is, méghozzá a legtisztességesebb módon: olvassa a könyveket, csodálja a mondatokat, a megtalált szavakat, lecsiszolt bekezdéseket. Hogy nem egy fellelkesült Esterházy-hónapról van szó, nem az év végén jut újra eszünkbe, hogy ez is idén történt. Előttünk van erre egy egész élet.
|
vissza
vissza a lap tetejére
