Így kezdjük az újévet, boldogságot kívánunk egymásnak, és előtte összegezzük, mi is történt tavaly. Mi is történt? Emlékszem még, amikor októberben egy lap főszerkesztőjével beszéltem, és szinte feljajdult, csak legyen már vége ennek a borzalmas évnek. Hát jó, vége lett, de valahogy az ember nem tudja elhinni, hogy a bolygó pályáján tetszőlegesen kiválasztott pont elérésével valóban vége lehet valami rossznak.
Merthogy mitől volt olyan borzalmas a 2016, azt talán mondanom sem kell, egymás után veszítettük el a számunkra fontos és ismeretlenül is szeretett embereket. Csak az ősz hajúaknál maradva: előbb Somló Tamás, majd Esterházy Péter, utána Kocsis Zoltán. Olyan emberek, akiknek a halálára nem voltunk fölkészülve egy évvel ezelőtt ilyenkor. Akik nélkül nem egészen tudtuk elképzelni az életünket, sőt, azt sem tudtuk, hogy el kell nélkülük képzelnünk az életet, amíg nem jött a fényképes hír, amíg nem kezdtük el megrendülten fogalmazni, hogy mit is jelentettek számunkra, mit is jelentettek az életünkben. Somló maga volt az örök ifjúság, az Azt mondta az anyukámtól a nagy LGT-dalokig, a Nem adom felig. Nem adom fel, itt van a fülünkben, és akkor meghal? Esterházy mondatai, világlátása, fanyarsága, érzelmessége nemcsak az irodalomban vált meghatározóvá, de a jelenlegi sajtónyelvben is, mindenütt olyan mondatokra bukkan az ember, amelyek Esterházy nélkül egyszerűen nem jöhettek volna létre. Kocsis Zoltán meg egyszerűen zseni volt, lehet mondani, hogy amolyan 20. századi zenei zseni, amikor a lángész nem az új művek alkotásában, hanem a régiek értelmezésében mutatkozik meg, de hát itt volt köztünk valaki, akire lehetett hivatkozni, aki igazodási pont volt, akit hallgatva tudtuk, hogy ha egy hitványabb előadó nem tetszik, akkor nem bennünk van a hiba. |
Vége lett a borzalmas évnek, forgunk a bolygóval tovább, immár az ősz hajúak nélkül, de már kicsit gyanakodva kérdezzük: mi vár ránk? Van, aki rögtön mondja: minden csak rosszabb lesz, hiszen a világban egyre több a híres ember, egyre nagyobb az esélye, hogy olyan ember hal meg, akit legalább egyoldalúan ismerünk. De hát nem azért hiányoznak a halottaink, mert híresek voltak, hanem mert velünk voltak a mindennapjainkban, a nehéz pillanatokban, amikor segítségre szorultunk. Lehet a másik oldalról is nézni: nagyon nagy hálátlanság volna azt mondani, hogy miért nincsenek már velünk, amikor örülhetnénk annak is, hogy velünk voltak. Velünk vannak, lemezen, videón, rádióban, papíron, fényképen, minden lehetséges formában, amelyet az ember ki tudott fejleszteni a halandóság ellen. Velük megyünk tovább az új bolygókörbe. Velük várjuk az új veszteségeket.
|
vissza
vissza a lap tetejére
