PM Online | Gasztro

A Rózsadombon olasz családi éttermet nyitni, hát az nem könnyű feladat. A Porcellino Grasso üzemeltetői is elég sokat bizonytalankodtak, hogy eltalálják a megfelelő csapásirányt,
és nem is jártak sikerrel. Elegáns környékre drága helyet kell tenni, ez még ment is, de hogy a „hamisítatlan” olasz kisvendéglős hangulat kéz a kézben járjon a drága berendezési tárgyakkal, az álparasztos,

gerendás homlokzatimitáció és a kockás abrosz a mélybarna, kazettás mennyezettel és súlyos díványokkal, az úgy nem klappol. A Porcellino Grasso ennél fogva úgy néz ki, amilyennek a vendéglő-szimulációs számítógépes játékban megjelenik egy drága olasz étterem, a belső térben műmárvány műszökőkúttal, pislákoló gyertyafénnyel, ócska művirággal. Tombol az eklektika, amiből persze még jó is kisülhet.
Az elegáns portál fotocellás küszöbét átlépve szigorú pincér fogad, de stílusán szép lassan kiigazodunk, érezni, hogy a morc külső mögött profi szakember bújik meg, és ettől jó kedvünk kerekedik. Értő módon ajánlja, magyarázza az ételeket, látszik, hogy nem ma esett be először az ajtón. Ételajánlata az első körben be is jön, mert az előételként tálalt caponata (padlizsános-olívabogyós hideg egytálétel) remekbe szabott, hozzá a vasárnap este is friss házikenyér; pazar felütés. A móka és kacagás azonban csak eddig tart. Miközben a főételre várunk (sokat), két szakács is elhagyja a konyhát, és vonul át széles jókedvvel a placcon, itt akár már rosszat is sejthetnénk. (Hova mennek?!) Nem tudható, maradt-e bent személyzet a konyhán, de a házilag készített tésztaként reklámozott, mozzarellával töltött capelacci (tésztabatyu) még a mostanában trendinek számító „al dente” verziónál is nyersebb, keményebb, szinte kellemetlen elrágni, még szerencse, hogy valamelyest kompenzál a gorgonzola uralta négysajtós szósz, ami viszont tényleg finom. Az igazi krach azonban a sóban sült branzino halnál üt be. A helyzet sajnos menthetetlen. Talán megint a túlzott finomkodás csapdájába került az étterem, mindenestre teljesen feleslegesnek látszik, hogy miért az asztalnál kell szerencsétlenkednie szegény felszolgálónak a hal sórétegből történő kihámozásával, majd kifilézésével, ráadásul még ezt látványosan át is kéne helyezni egy másik tálra egy nagy adag spenóthalom mellé; kínos pillanatok ezek. A végeredmény pedig egy diribdarabra töredezett, végtelenül sós halroncs sok-sok szálkával, amelyhez még halszálkatányér sincs. Ha annyira nagy a ráérés a konyhán, túl sok vendég nem lévén, figyelmes gesztusként maga a szakács is odajöhetett volna az asztalhoz kifilézni és talán jobban megszabadítani a sótól a portékát. A produkció így nem sikerült, az eltartott kisujjú sznobéria így a visszájára sült el. Mit lehet itt tenni? A spenótköret nem volt rossz, és talán értékelhetjük a sült fokhagyma-gerezdeket is. Mert valamit legalább értékeljünk, ha még a kávét sem lehet igazán…