RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. szeptember 19., szerda
Vilhelmina

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Bereményi Gézával az Antoine és Désiréről
Bereményi Gézával az Antoine és Désiréről
2018-03. szám / D. Magyari Imre

1978-ban jelent meg Cseh Tamás egyik legjobb, a sorban második nagylemeze, az Antoine és Désiré. Különleges volt a borító, a tasak hátoldalán egy fényképregényt láttunk, a huszonöt kockán a két címszereplő, de feltűnik az énekes, mellette egy másik figura, Géza, a vidéki rokon, s persze néhány lány. 2017-ben a fotósnak, a 90-es évek eleje óta Dániában élő Vető Jánosnak az jutott eszébe, hogy a régi képekből összeállhatna egy új, terjedelmesebb fényképregény: a Corvina Kiadó vállalta a kiadását, Bereményi Géza pedig megírta a rövid mondatokból felépülő, rejtélyes szöveget.

Hogyan, mikor született meg Antoine és Désiré figurája?
B. G.: Mindjárt a kezdet kezdetén. 1970 végén, amikor egy társaságban legelőször találkoztunk Cseh Tamással egy éjszaka, az én erőltetésemre megbeszéltük ott a Dohány utcai Diófában, hogy másnap délután felmegyek hozzá, és írok neki dalszövegeket – hallottam róla ugyanis, hogy gitározik és angolul énekelget. Becsöngettem az Iskola utcai albérletébe, leültünk, mutatott egy dallamot, papírt kértem meg tollat, és soronként elkezdtem írni a szöveget: „Az ócska cipőt egy este már / oly vastagon lepte a sár, / hogy végül megállt, / csak bámult Désiré.” A prozódia hozta ki a nevet. Láttam, hogy nem nő, hanem férfi, bár a franciában ez női név is lehet. Aztán folytattam. A második versszak így kezdődik: „Épp egy kocsma előtt / gondolt arra Désiré, / mit is mondott Antoine…” Őt is láttam magam előtt, láttam, ez egy komolyabb férfi, aki mond valamit, Désiré pedig olyan, akinek mondanak valamit. Az egyik egy nagy fehér bohóc, a másik egy kicsi piros bohóc, akik a városban vannak.

Budapesten, ahol ti is éltetek.
B. G.: Odaköltöztem Tamáshoz a magam albérletéből, elkezdtük írni a dalokat. Antoine és Désiré hamarosan újra felbukkantak. Megmaradtak a szerepeik, Antoine az okos vagy okoskodó, nagyképű, a gazdagabb, a felnőtt, Désiré a butácska, az élhetetlenebb. Két archetípus. Hogy miért épp ez a két név ugrott be, nem tudom. A Désiré nevet azért is szerethettem, mert Kosztolányi egyik beceneve volt.

Nagyon különleges volt a lemez borítója, belül is volt egy összehajtott lap, amin Antoine és Désiré majdani életrajzát is olvashattuk, így azt, hogy Désiré 1987-ben, Antoine pedig 2002-ben meghalt.
B. G.: Egy hanglemezgyári szerkesztő, aki nagyon szerette az első, 1977-es lemezünket, a Levél nővéremnek címűt, mondta Vető Jánosnak, hogy csináljon fényképregényt. Vető felhívott, kitaláltuk, kik játszhatnák a két figurát. Méhes Lóránt képzőművész, Zuzu lett Antoine, ő volt a komolyabb, sötétebb hajú, a képeken is öltönyt visel, egy másik barátunk, Gémes János, Dixi pedig Désiré. Találkoztunk öten, a fotós, ők, Tamás és én, elkezdtünk járkálni a városban, Vető találta ki, hová menjünk, melyik városrészbe, nagyrészt ő állította be a képeket is, a szereplők is kitaláltak pózokat. Aztán Vető kiválogatott huszonöt képet, én meg írtam hozzájuk huszonöt mondatot.

Amiket olvashatunk a könyvben is, sok új mondattal kibővítve.
B. G.: Vető például ragaszkodott a Vőlegény alakjához, noha a róla szóló dal csak a következő, a Fehér babák takarodója című lemezen szerepel. A Vőlegény már az új évtized, a nyolcvanas évek embere, „aki jön majd helyettünk, / s a lányokat mind elviszi”. Meg fogja kapni a jövő évszázadot, miközben a két kallódó figura eltűnik az időből.

A lemez jelen idejű volt, a hetvenes években beszélt a hetvenes évekről, a könyv múlt idejű: egy eltűnt időről, egy eltűnt városról, eltűnt emberekről. Van nosztalgiád az akkori Budapest iránt?
B. G.: Csak annyiban, hogy fiatalabb voltam. Egyébként nem változott olyan sokat a város, inkább ismétlődéseket látok, mint változásokat. A szürke falak, a füstös forgalom, a bizalmatlan emberek.

Szeretted ezt a fényképregényt írni?
B. G.: Nagyon jó volt felvenni a régi hangot, könnyen ment, és Vető János is siettetett.
hirdetés


Mennyire visel meg, hogy emberek, közeli barátok tűnnek el végleg az életedből? A túlélő dalának, amit Udvaros Dorottya énekel a Majdnem valaki című lemezén, van egy alcíme: „Cseh Tamás emlékében”. Majdhogynem szorongás sugárzik belőle: „Loholok és lihegek, nem több vagyok ennél, / Sorrácsok közt iszkoló, mióta elmentél.”
B. G.: Kénytelen voltam hozzászokni.


És az hogy érint, hogy Cseh Tamásból terem lett, aztán program, szobrot állítottak neki a Gellért téren…
B. G.: Ez kifejezetten dühít. De mit csináljak? A bulvár szereti a haláleseteket, jól meg tud élni belőlük.

A rendszerváltás utáni világban, amit szintén megörökít néhány dal, te megtaláltad a helyed, vagy valahonnan kívülről figyeled, mi történik?
B. G.: A szakmám szerint író vagyok, szavakkal foglalkozom, megfogalmazásokkal. Az én életemet nem változtatták meg a politikai történések. Úgy éltem, mint most, most pedig megpróbálok úgy élni, mint akkor.

Antoine és Désiré meghalnak; amikor erről írtál, a jövőről beszéltél, a Vőlegény is épp csak megjelent. Most 2018 van. Lehet bármit is látni abból, ami jönni fog?
B. G.: Rengeteg meglepetés lesz, úgy, ahogy eddig is.

Bereményi Géza – Vető János: Antoine és Désiré
Corvina Kiadó, 2017
252 oldal / 3990 Ft

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor