RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2020. július 13., hétfő
Jenő

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Ajánló
Domesztikált szorongás
2020-01. szám / D. MAGYARI

Ha Harag Anita némelyik hőse verseket írna, azok feltehetően ilyenek lennének. „Okos, szikrázó elmeéllel szerkesztett szövegei mélyebb álomsejtelmek intellektuális rajzú, de zsigeri je­len­tőségű vízjelei” – írja róla érzékenyen a

költőtárs, G. István László (akinek szintén tavaly jelent meg Földab­rosz című kötete a Magvetőnél) a hátsó borítón, s hozzátesz egy rövid mondatot: „A magányról ír.” Arról, igen. Nem az elviselhetetlen, szörnyű, halálba hajszoló magányról, hanem arról, ami szorongást okoz ugyan, de elviselhető (szinte az), mondhatni, domesztikálható, domesztikált szorongás, amivel még akár élhetőek is a hétköznapok. Még nem is volt ideje hatni a méregnek, még nincs messze, amikor a másik még behozta a kávét, még itt a szakadt, kockás alsónadrágja, amit pizsamának hordott. Nemrég még le lehetett írni: „úgy fekszünk egymás mellett, / mint két azonos értelmű szó. / aki tudja, mit jelent a másik.” De már akkor is lehetett gyakorolni a magányt: „eldöntöttem: nem fogok beszélni hozzád, / mert nem tudom azt mondani, amit akarok.” A nyelv, a szavak, mondatok, az alvás, az álom ad valami kapaszkodót, de ezekben is ott a veszély, az álmokban megjelennek a félelmek: „Azt álmodom, hogy időpontokat írok, / és ha felébredek, nem kapok levegőt.” S válhat maga a lét álomszerűvé, a szorongás alig elviselhetővé is: „zsibbad az egész szám, / már megint magamban beszélek, a leheletem kicsapódik az ablakra, / és kocogtatom a fogaim.”
Az Én és a bőröm azt az alvást idézi fel, amiben megszűnik a világgal való kapcsolat, lecsatlakozhatunk „minden érintkezési felületről”. Ez lenne az igazi, testet és lelket regeneráló pihenés, amiből végre frissen ébredünk. De úgy tűnik, ha magunk vagyunk a bőrünkkel, ha vele vagyunk kettesben, ez is félig segít: „én, én és a bőröm simogatjuk egymást, / hogy nincs semmi baj, semmi baj.” Ezt, hogy nincs semmi baj, akkor szoktunk mondani, mondogatni, ha nagyon is van baj.
A záró vers, A hegyen lefelé hideg, reménytelen tájat – álombelit – rajzol elénk: „minden teljesen jeges volt, / csak anyagokat sejtettünk, / hogy az ott jobbra termőföld, / balra füves mező lehetett.” Aztán az álom meghasad, az egyikben tolatnak a töltésen, „a másikban az arcod élén / húztam végig az ujjam”, „és a világnak soha nem kezdődött el vége lenni.” Szeretnék ebben valami harmóniát, feloldást látni. De nem tudom, tehetem-e.

Győrfi Kata: Te alszol mélyebben
Jelenkor Kiadó, 2019
56 oldal / 1499 Ft
hirdetés










vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor