PM Online | Könyv

Alina Bronsky, az 1978-ban Jekatyerinburgban született író a kilencvenes évek elejétől Berlinben él, és németül ír. Regénye olyan világba viszi el az olvasót, ahova csak kevesen merészkednek, vagy ha mégis odamennek, védőfelszerelés nélkül biztosan nem teszik.

Bronsky hősei nem félnek, a harminc éve rettenetes pusztítással járt csernobili reaktorbaleset után sok évvel, saját felelősségükre visszaköltöznek a súlyosan sugárszennyezett zónákban levő faluikba. A regény főszereplője, Baba Dunya is a Csernobilba hazatérők egyike. A fiatalon ápolónőként dolgozó Dunya teljesen tisztában van a vidék szennyezettsége miatti egészségügyi kockázatokkal, mégis ott folytatja az életét, ahol nincs vezetékes víz, csak sugárfertőzött kútvíz, az áramellátás akadozik, a zöldséget kertjükben termelik meg a helyiek. A közösség tagjai a halálosan beteg Petrov, a Gavrilov házaspár, a házát a kecskéjével megosztó Marija, valamint a mindennapi élet nyűgös feladatait házassággal megoldani akaró Szidorov.
Egy napon a közösség egyhangú életét idegenek zavarják meg. Ketten érkeznek, egy apa azért hozza el kislányát a sugárfertőzött faluba, hogy bosszút álljon volt szerelmén, a kislány édesanyján. Ettől a semmivel nem igazolható kegyetlenségtől felbolydul a helyiek élete, végül a maguk erkölcsi normái szerint igazságot szolgáltatnak, aminek súlyos ára van. A monoton hétköznapokban Baba Dunya emlékeiben időről időre megjelennek a reaktorbaleset részletei és rettenetes következményei is. Felidézi fiatalságát, amikor kétgyermekes anyaként, a boldogságot alig ismerő asszonyként küzdött a megélhetésért és a gyerekeiért. Baba Dunya lánya Németországban sebész, fia Amerikáig menekült, mert nem remélhette, hogy környezete és az édesanyja valaha is elfogadja, hogy a saját neméhez vonzódik. Ebben a regényben senki sem boldog, még Baba Dunya unokájáról, Lauráról is kiderül, hogy szülei válása olyan súlyosan frusztrálta, hogy eltűnt otthonról.
Nagyjából ennyi a könyv története, ami önmagában is elolvasásra érdemes, mégsem ezért fontos kézbe venni Bronsky kötetét. Az írónő napjaink nagy népvándorlása kellős közepén azt firtatja, boldogok leszünk-e, ha elhagyjuk a szülőhelyünket, azt a helyet, amely a szó legnemesebb értelmében az otthonunk. Magunk mögött tudhatjuk-e gondjainkat, ha megpróbálunk pár száz, esetleg pár ezer kilométerre az otthonunktól horgonyt vetni. A válasz egyszerű – Baba Dunya csernobili, pókhálókkal benőtt, rozoga házához megérkezve, annak kilincsét lenyomva azt mondja: itthon vagyok.