RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. december 17., hétfő
Lázár, Olimpia

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
„A valóság mögött ott egy másik valóság”
Marianna D. Birnbaummal a Láthatatlan történetekről
2018-06. szám / D. Magyari Imre

A Magvető pompás könyvheti kiadványai között ott szerepelt a Los Angelesben élő Marianna D. Birnbaum hat elbeszélést tartalmazó, karcsú és kecses, ugyanakkor nem épp felhőtlen, súlyos gyűjteménye is. Hogy kiváló irodalomtörténész, régóta tudjuk. Most az is kiderül, hogy kiváló író.

Nem teljesen szokatlan, de mindig meglepő, ha egy irodalomtörténész szépprózát vagy verset kezd el írni. Régóta készül rá?
M. D. B.: Soha nem jutott eszembe – úgy éreztem, hiányzik belőlem az ehhez szükséges tehetség. De néhány éve megírtam egy családi történetet – Emlékalbum 1944-ből címmel jelent meg 2015-ben a Corvinánál –: nem fikció, minden szava igaz, de mégsem irodalomtörténészi vagy történészi munka, hanem írói. Ez volt az első lépés. Ami következett, lényegében lázadás az ellen, hogy irodalomtörténészként mindig csak azt írhattam le a munkáimban, amit bizonyítani tudtam, noha közben éreztem, hogy a szövegek, a történések mögött még sok minden ott rejtőzik, ami sejthető, csak épp nem bizonyítható. A valóság mögött gyakran ott egy másik valóság. A látható történetek mögött ott vannak a láthatatlanok. Ezeket írtam most meg.

Egy tudósnak is lehetnek feltételezései, hipotézisei, pláne, ha emberi élettörténetekkel bíbelődik.
M. D. B.: Igen, de nem rugaszkodhat el a bizonyítható, dokumentálható tényektől. Emlékszem, egyszer belefogtam Szolzsenyicin egy művébe, Lenin zürichi időszakáról szólt, és rögtön az elején így kezdődött egy mondat: „Lenin a hídon áll és azt gondolja, hogy…” Abban a másodpercben úgy éreztem, semmi értelme folytatnom az olvasást.

Abbahagyta?
M. D. B.: Nem.

Verset sem írt kamaszkorában?
M. D. B.: Nem, ennyi ízlésem már akkor is volt.

Én is abbahagytam a második után… A címet ihlető gondolat aligha fiatalon jutott az eszébe, ilyesmire nem akkor jön rá az ember.
M. D. B.: Nagyon kevés fontos dologra jöttem rá fiatalon, sőt rendszerint túl későn jöttem rá a legtöbbre, de ezt, hogy a történetek mögött sokszor más történetek vannak, valahogy megérzi az ember, én legalábbis megéreztem. Az érezhető, ha valaki megjátssza magát, nem őszinte. S az is, hogy a héjakat lehántva a hagymával ellentétben eljuthatunk valami szilárd maghoz, a látszat mögött a lényeghez, bár ez persze nem mindig sikerül.

Pláne nem fiatalon, főleg hogy vannak sokkal bonyolultabb képletek is annál, mint hogy valaki teszi magát. Van például, Ibsentől is tudható, élethazugság…
M. D. B.: És arról is szó van, hogy egy felnőtt a saját emlékei összességének is látja magát, már azon emlékeiének, amiket vállal, de mások nem feltétlenül tudnak ezekről az emlékekről. Mások azt látják, amit ők megtalálnak vagy megtalálni vélnek valakiben.

Az első, hosszabb elbeszélés, a Mici forgatókönyve, belső monológ, egy kómában fekvő idős asszony monológja, aki az írás szerint csak tetteti magát, valójában mindent hall és lát. Ő is folyamatosan felidézi a meghatározó emlékeit. Az Utóirat szerint „magántörténet”, arra gondolhatunk, hogy az édesanyja sorsa ihlette. Olyan, mintha gyászmunka lenne.
M. D. B.: Azt hiszem, az is.
hirdetés

Nehéz volt írni?
M. D. B.: Nem, sőt nagy megkönnyebbülést jelentett. Sokat segített. Két-három hónap alatt készültem el vele. De nem akarom, hogy egy az egyben az anyám vagy a kettőnk történeteként olvassák, a neveket is megváltoztattam. Nagyon sok asszonynak volt, nagyon sokunknak van ilyen története.

Csak hogy gonoszkodjam: Esterházy Péter azért megjelenik egy pillanatra.
M. D. B.: Valóban járt a kórházban az édesanyám betegágyánál, ezt beleírtam. Egyébként ez a látogatás, az édesanyám is megjelenik a Harmonia caelestisben, amikor valaki, aki már nincs magánál, ásít, és ösztönösen a szája elé teszi a még mozgásképes kezét, ahogy ő is tette.

A második rész rövidebb történeteit házi használatra úgy neveztem el, hogy művelődéstörténeti novellák, nem tudom, megfelel-e…
M. D. B.: Nagyon érdekes nevet adott a gyereknek, köszönöm szépen!

Azért ezt találtam ki, mert mindegyik akkor élvezhető igazán, ha nekünk, az olvasóknak vannak bizonyos előzetes ismereteink a szereplőkről, akik megszólalnak, s azokról is, akikről beszélnek. Például a híres filozófusról, Moses Mendelssohnról, Lessingről, Schlegelről, Washington Irvingről vagy Gilbert Stuartról, akinek speciel én eddig a nevét sem hallottam… Még jó, hogy itt van Léda, Csinszka és Ady. A műveltség fontos érték?
M. D. B.: Boldogító érték, világok tárulnak fel általa, talán ez az egyetlen, ami mindenek dacára eltölti az embert azzal az érzéssel, hogy érdemes élni, hisz olvashatunk, zenét hallgathatunk, képeket nézhetünk… Ezt én csodálatosnak tartom.

Az öt történetben közös, hogy mindegyik hőse nő és zsidó. Lehet, azért, mert az írójuk is?
M. D. B.: Elképzelhető.

Közös a szereplőiben az is, hogy mindegyik, ha nem is kitaszítottnak, de kirekesztettnek érzi magát.
M. D. B.: Hangsúlyoznám, hogy ugyan mindegyikük zsidó, de mindegyikük másként éli meg, éli át a zsidóságát, másképp fontos vagy épp nem fontos neki a zsidósága – olyan is akad köztük, aki nyűgnek érzi. A kirekesztettségnek azt a mértékét, amiben a középkor és a reneszánsz idején éltek, a zsidók többsége természetesnek vette. Azt a kitaszítottságot, kitaszítást, amivel az én szüleim nemzedéke találkozott, már teljes megdöbbenéssel fogadták.

Az írások felfoghatók, sőt előadhatók monológként is. Én hallom is őket magyar színésznők hangján!
M. D. B.: Az az igazság, hogy én is szeretném!

Marianna D. Birnbaum: Láthatatlan történetek
Magvető Kiadó, 2018

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor