RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. szeptember 19., szerda
Vilhelmina

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Tóth Krisztina
Pillanatragasztó
2014-11. szám / D. MAGYARI IMRE

Huszonöt novella – huszonöt év. Ennyi ideje, 1989-ben jelent meg Tóth Krisztina első kötete, az Őszi kabátlobogás. Ekkor úgy gondolhattuk, teljes joggal, hogy egy (leendő) rendkívül jelentős költő pályakezdésének vagyunk tanúi.

Csak (leendő) rendkívül jelentős költő ír ilyet: „Jól áll nekünk a Duna-part. / Röppenő sirályhang a sálam. / Bejárjuk egymás tenyerét / nagy őszi kabátlobogásban.” Aztán, 2006-ban, a Vonalkódból az is kiderült, hogy Tóth Krisztina rendkívül jelentős novellista is, a 2013-as Akváriumból pedig hogy nemkülönben rendkívül jelentős regényíró, aki mindeközben ír gyerekverseket és tárcákat is. Egyenes vonalú, tö­ret­len­nek tűnő pálya ez; csak gondolom, némi tapasztalat bir­to­ká­ban, hogy nem kevés magánéleti és alkotói gyötrődés lehet mögötte: a művekben megnyilvánuló emberi és írói érzékenységgel aligha lehet megúszni szenvedések nélkül.
Az „ünnepi” kötet tehát huszonöt, inkább rövidebb, mint hosszabb elbeszélést tartalmaz, ötös ciklusokba rendezve, a ciklusok utolsó elbeszélésének címe a ciklusé is. Szép és megnyugtató rend van ebben a könyvben, olyan rend, ami a szereplők életéből hiányzik. Ami legtöbbünk életéből hiányzik, amit még (még egyszer) meg akarunk benne teremteni, vagy aminek a megteremtéséről már le is mondtunk. Hol a szereplők beszélnek (Takács Katalin, az egyik legkiválóbb magyar színésznő emlékezetes estet készített Tóth Krisztina írásaiból!), hol az író látszólag szenvtelen mondatait halljuk. Az első monológban egy lány beszél, egy régi történetet mond el: mindenhol egy kék szempárt lát, aminek a tulajdonosa már nem kíváncsi rá, ezért ő bosszúból lefekszik az egyik egyetemi oktatójával, aki berúg, mire az ágyhoz érnek, közben szól a Doors. Az utolsóban egy srác mesél, aki jobb híján egy IKEA áruház IKEA lakáscsodájában ünnepli a huszonötödik születésnapját Verával, akinek küld majd repülőjegyet Amerikából.
Ritkák a nagy tragédiák (mondjuk valaki meghal), de az összeragasztott pillanatokból rémisztően hiányzik valami, még akkor is, ha a szereplők ezt esetleg nem veszik észre, mint a Falkavezér agresszív apafigurája. Olykor még nevethetünk is, például az ilyen mondatokon: „Arra készülök, hogy elhagyjam magam. Annyi mindent elhagytam már az életben, az nem lehet, hogy éppen magamat ne legyek képes elhagyni.” Ó, az önirónia nagy segítség! És olvasunk ilyet is: „Miközben beszélt, végig úgy érezte, a pszichiáter biztosan valami hisztérikus félhülyének gondolja őt. De ebben nem volt igaza, mert a pszichiáter azt gondolta, hogy a nő egészen hülye…” Itt egyébként egy olyan nőről van szó, akinek lejár a feje. Időnként leesik a talajra. A realizmus talajára? Az irrealizmuséra? Mindenesetre a rendszerváltás utáni Magyarországon vagyunk. Ide jönnek dolgozni Romániából az egyik legmegrendítőbb írás, a Játszódjatok! szereplői is, köztük Ata, aki ezen az úton válik felnőtté.
Tóth Krisztina szomorú, kiábrándító, üressé vált pillanatokat ragaszt össze. Nem mondja, hogy csak ilyen pillanatok vannak. Sőt azt sem, hogy nincsenek más pillanatok. Van például, lehet, ugye, néha, ha szerencsénk van, ez a kabátlobogás. És az sem volt akármilyen, amikor október 14-én zsúfolásig megtelt a Petőfi Irodalmi Múzeum nagyterme a Pillanatragasztó bemutatójára.
hirdetés


Kritika (5)

Magvető Kiadó
228 oldal / 2990 Ft

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor