PM Online | Könyv

Hétköznapi, de épp ezért (ezért is) nagyon megrendítő szövegeket olvasunk A barna táska című könyvben, Kornis Jenő budapesti bankhivatalnok első világháborús naplóját, leveleit és feljegyzéseit, amiket katonaként és hadifogolyként vetett papírra. Hazatérve írásait, más emlékeit egy barna táskába gyömöszölte bele.

Az évtizedeken át őrzött holmit végül Kornis Jenő unokája, Kornis Anna nyitotta ki. A könyv számomra az ő története is; igazából majdnem olyan megrendítő, mint a nagyapáé.
Kornis Anna az Epilógusban meséli el, hogy a Dembinszky utcában lakó nagymamája soha nem mesélt a férjéről, az ő nagypapájáról; annyit tudott csak róla, hogy a második világháborúban halt meg. Ezt ő tudomásul vette, ahogy azt is, hogy ők zsidók – nem kérdezett; gyerekként nemigen kérdezünk, csak jóval később leszünk kíváncsiak. Kornis Anna még 1997-ben meghalt édesapját sem kérdezgette, de később a nagynénjét és a nagybátyját már igen, a beszélgetéseket fel is veszi diktafonra. Tudja, hogy a családnevük eredetileg Kohn: kinyomozza, hogy a nagyapja magyarosított, 1902-ben. Kinyomozza azt is, hogy a másik ágon az ükapja, Deutsch Mór könyv- és papírkereskedőként Vác tekintélyes polgára volt, ő íratta unokáját a boltjához közeli piarista gimnáziumba.
Aztán előkerül a barna táska is, benne a múlt. Katolikus gimnázium választása, névmagyarosítás: az asszimiláció bizakodó és, mint majd kiderül, hiábavaló, megcsúfolt gesztusai. Az első világháború kitörésekor Kornis Jenő maga jelentkezik katonának, hisz hadköteles, és nem akar meglógni hazafias kötelessége elől. Naplójából és leveleiből kiderül, hogy a túlélésben a kíváncsiság, a belső tartás s maga az írás is segítette, s bizonyára annak a tudata is, hogy menyasszonya van, aki szereti és várja. S kiderül, hogy a nagyhatalmak vetélkedése milyen nem várt, szörnyű helyzetekbe kényszerítette azokat, akik nem akartak mást, mint mindannyian: boldog családi életet, szívesen végzett munkát, ami biztos megélhetést biztosít. Az egész huszadik század arról szól, hogy ennél abszurdabb vágy nincsen.
Kornis Jenőnek 1918 tavaszán még sikerül hazaszöknie. Megnősül, családot alapít, dolgozik. Aztán elkezdődik a második világháború. Elbocsátják a bankból, munkaszolgálatra kötelezik. 1944. június 6-án a deportálásokat Budapesten felfüggesztik, de Kornis munkahelye a városon kívüli, rákoskeresztúri Zsidó Temető. Június 24-én a lánya kikíséri a villamoshoz, kérlelve, hogy maradjon otthon. De ő felszáll – és soha többé nem látják. A leghétköznapibb közelképbe ugyanúgy bele lehet borzonganunk, mint a Sorstalanságot olvasva. A piarista diák, a lelkes névmagyarosító 1940 című versében ezt kényszerül írni: „Elvettek tőlem mindent, / mit lehetett. / Hitet, hazát, / becsületet, életet / a veszett ebek.”