RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. május 22., kedd
Júlia, Rita

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Schein Gábor
Svéd
2015-07. szám / D. MAGYARI IMRE

Talán a cím és Szőcs Petra pasztellesen is komor fekete-fehér fotói miatt jutott eszembe a nagy rendező, Ingmar Bergman: nagy örömét lelné Schein Gábor sűrű, nyomasztó és felkavaró könyvében, esetleg még azon is elgondolkodna, játszhatná-e Liv Ullmann Bíró doktornőt, vagy inkább Teresa szerepét kellene ráosztani… Bergmannál gyötrődnek így a szereplők a maguk gyötrő, elhagyhatatlan poklában, amiben megvan minden, még élni is lehet benne, csak épp az hiányzik, ami elviselhetővé tenné az életet. Hogy boldoggá is – ezt a szót felejtsük el.

A Svéd a Bergman-filmekhez hasonlóan kamaradráma, kevés sze­rep­lő­vel, gyér, bár krimielemeket is tartalmazó cselekménnyel, sok kö­ze­li­vel, apró rezdüléssel. 1957-ben egy svéd házaspár örökbe fogad egy hároméves magyar kisfiút, akit a férj a külügyminisztérium munka­társa­ként egy ausztriai menekülttáborban ismer meg. Grönewald úr felesége, Teresa a sajátjukként akarják felnevelni, el is hallgatják előle a múltját. Még reménykednek. Az elbeszélő azonban ezt mondja: „Házasságuk egyetlen pillanatig sem volt boldognak mondható, ha a páros boldogság olyasféle állapot, amelyben két ember egymás közelében vissza- és előretekintve, közös múltjukat és várakozásaikat számba véve újra igent mond mindarra, ami jót és rosszat az életük adott, és arra is, amit ígér.” Ez az ő meghatározása a boldogságról: létezését, létezhetőségét nem tagadja, de szereplőinek nincs róla fogalmuk, sem Grönewald úréknak, sem a felnőtté váló kisfiúnak, sem a történetükbe belekeveredő magyar pszichiáter doktornőnek, csak a hiányát érzik. A svéd nevelőszülők sem egymáshoz, sem a gyerekhez nem tudnak közel kerülni, a fiú sem hozzájuk – és majdani társához sem. A felesége halála után Grönewald úrban felmerül, hogy tartozik a felnőtt Ervinnek a múltjával. Pestre jön, megtalálja a fiú valódi anyjának a sírját, később az is kiderül, az asszony hithű kommunista volt, akit 56 után többször kezeltek a Lipótmezőn, ahol most Bíró doktornő dolgozik, ő keresi meg a kórrajzát, később Stockholmba is kimegy a haldokló Grönewald úr hívására, még később Ervin is megérkezik Budapestre.
Súlyos kérdéseket jár körül a könyv, például azt, hogy mennyire feledhető, mennyire feledtethető el a múlt, el lehet-e venni valaki múltját, mennyire határoz meg bennünket akár ismeretlen múltunk, netán az általunk megélt történelem. Ha nincs 56, ha nincs a huszadik századi történelem lágereket teremtő őrültsége, Stiller Anna megőrül-e? Rákosit éltető kommunista lesz-e? Van-e mindehhez köze annak, hogy zsidó? „…miért tud valakiben … elszabadulni a kor őrülete, miért indáz be az egyik emberben mindent, mint valami rettenetes kúszónövény, és miért nem érinti meg a másikat?” Ez Bíró doktornő kérdése: a könyv jelene az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet a műben hangsúlyt kapó megszűnése, az őrültek – és, ha vannak, a nem őrültek – védtelenné válása. De fontos kérdés a művészet szerepe is, Ervin Hoffmannt fordít, a doktornő egy orosz regényt olvas a lágerekről. Jók ezek valamire, az olvasás, a fordítás, az írás?
Becsukva Schein Gábor könyvét igennel kell válaszolnunk. Halk, lemondó, reménytelen igennel. Mond­hatjuk svédül is.
hirdetés


Kritika (5)
Kalligram Kiadó
208 oldal / 3000 Ft

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor