RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. július 22., vasárnap
Magdolna

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Rakovszky Zsuzsa
Fortepan
2015-08. szám / D. Magyari Imre

A léleknek, olvassuk a Csak egy személy című versben, két szeme van; a jobb „ébren, / nappali fénynél lát jól”, a bal „éjjel, / holdvilágnál”. Nappal „minden csak önmaga”, éjjel „a fában szellem él, a gyertyalángban a holtak, / a hajóst églakók vezérlik haza…”. Rakovszky Zsuzsa lelkének mindkét szemével lát, de a ballal sokkal erősebben. Ahogy a nagy költők.


Nevezhetjük ezt a látást metafizikai látásnak is, vagy közönséges hétköznapi szóval (túl)érzékenységnek. Ennek révén látja meg a költő az élet valós képei és az ezeket megörökítő – netán meghamisító – fényképek mögött a lényeget: „Földet söprő, állig gombolt ruhák / jelzik, hogy rejteni és fékezni igyekeztünk / a megnevelhetetlen vadállatot, a testünk…” – vallják meg neki az első világháború előtti fotók szereplői, akiknek tehát a hangját is hallja („Boldog békeidők”), de a fenyőkbe és szederbokrokba is „száműzött istenek”-et lát bele (Erdő). Csukott szeme mögött is rejtélyes csillag ég „az öntudat sötét peremvidékén, / mikor már minden mást befed a köd”. A saját létezését, lényét is mintha egy titokzatos folyamat részeként képzelné el, születésével csupán „idő s tér csapdájába” esett – bár előrenézve ő sem lát mást, mint egy sötét folyó sötét vizét, mint a régi görögök az Akherónét: Hádész birodalmáról ma sem tudunk semmit.
A cím, a Fortepan egy internetes fényképgyűjteményre utal, ami a huszadik században készült amatőr fotók egyre bővülő – jelenleg több mint 54 ezer darabot számláló – gyűjteménye, olyan felvételeké, amiket kidobhatatlan családi örökségként mindannyian őrzünk fiókok, dobozok mélyén. A kötetcím aztán cikluscímként is megismétlődik, a második részbe kerültek azok a versek, amiket a gyűjtemény darabjai ihlettek. Az első részben, ha úgy tetszik, versfényképeket olvasunk, látunk. A pszichológusnál szereplője egyszerre higgadtan és riadtan kérdezi: „»Mintha csúszdán csúsznék. Ahogy öregszem, / Mindig gyorsabban futnak a napok: / Az élet ennyi volt csak? Lehetetlen: / Fekszem, kelek, főzök, rendet rakok. / A dolgok megtevődnek általam. / De hol vagyok én ebben az egészben? / Akár egy kulcsot: elhagytam magam. / Csak észlelem, hogy vagyok, de nem érzem!«” (Először azt hittem, verses regényt olvasok, tán azért is, mert a második szakasz tökéletes stanza, Byron, Arany kedves strófaformája, ha náluk – tudtommal – nem szerepel is a „főkönyvelő” szó.) Az értelmét, célját vesztett, kiüresedett élet máshol is megjelenik: „Az élet végtelen lakótelep…” A költői érzékenység a 2012-es szörnyű kaposvári gyermekgyilkosságban is meglátja a balladát az „ősi, foglyul ejtett tűz”-ről, ami ott ég mindnyájunkban. A szókincs huszonegyedik századi, de a nyelv – minden értelemben –Arany Jánosé.
Az internetes képgyűjtemény nézegetése közben Rakovszky Zsuzsa eljut 1950-ig, születése évéig. Ha úgy tetszik, innen kezdve valóban verses regényt olvasunk, bár töredékest, a stanzák is visszatérnek. Kiderül az is, hogy a védtelenné tevő érzékenység legjobb ellenszere a humor, az (ön)irónia – a kötet ennek sincs híján: „Hatalmas lávalámpa, ég a nap, / a túlpart hegysora mögé alászáll. / A műselyemipari vállalat / üdülőjének pingpongasztalánál / kisebb tömeg. Rolling Stonest játszanak / a bárban…” Ó, a Rolling Stones!
hirdetés

Hatvan táján az ember már gondol a halálra. „Mikor már nincsen arcom és nevem, / a parton, ha kérdezik, ki voltam, / korlát, ecetfa, árnyék, felelem, / halványuló képek sora, írás a porban.” Meglehet. De milyen írás!

Kritika (5)
Magvető Kiadó
72 oldal / 2490 Ft

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor