Továbbra sem jellemző Szvoren Edinára a könnyed nyári olvasmányok stílusa. Egy-egy öt-nyolc oldalas kis novellája pont ki tudja ütni az embert az adott tárgynapra.
No, nem mintha olyan óriási horderejű életesemények történnének a hőseivel: egy külföldi láthatás az elvált apukánál, közös lottózás az idős szülőkkel, biciklizés az iskolába, ilyenek. A nézőpont viszont mindig a vesztesé, a reményvesztetté, a kiszolgáltatotté – ha egyáltalán van olyan itt, aki nem vesztes, nem reményvesztett és nem annyira kiszolgáltatott.
Szvoren írói stílusa végtelenül letisztult, akár csak korábbi köteteivel összevetve is szembeötlő a fejlődés. Egyre kevesebben vannak „A gombja piros volt” jellegű, mesterkélten mély értelmű tőmondatok, és ezúttal arra sem fordít kényszeresen gondot, hogy minden motívum legalább egyszer megismétlődjön, egymásba fonódjon újfent a novellán belül. A mívesség elengedése, a lazább forma érdekes módon erősebbé teszi a szöveget, a rideg atmoszférájú zártság nem a formai elemekből, hanem a tartalom szikárságából ered. A peremtársadalom népe, a naivitásukban dermesztő gyerekszáj-monológok, az utópisztikus véglényéletek képszerű bemutatása zavarba ejtő, dermesztő csendeket hagynak maguk után. Ezért is nagy a kísértés, hogy egy napra csak egy vagy maximum kettő novellával ajándékozzuk meg magunkat, és az se nagy baj, ha nem lefekvés előtt tesszük ezt. Nem biztos, hogy lesz kedvünk felkelni másnap, ugyanis.
|
vissza
vissza a lap tetejére
