RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2020. július 11., szombat
Nóra, Lili, Nelli

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Olivier Assayas
2008-17. szám / Köves Gábor

A nemrég befejeződött Titanic Filmfesztivál meghívására érkezett Budapestre Olivier Assayas francia filmrendező,
akinek Boarding Gate című thrillerjét bemutatták a fesztiválon. De nemcsak ez adta az aktualitását beszélgetésünknek, hanem a héten mozikba kerülő Párizs, szeretlek! című szkeccs-film egyik epizódja is, melyet ugyancsak Assayas jegyez.

Nemrég azt nyilatkozta, hogy a legtöbb filmrendezőhöz hasonlóan mindig ugyanazt a filmet forgatja újra, más-más formában.

O. A.: Természetesen sosem úgy kezdek neki egy filmnek, hogy na, akkor csináljuk meg megint ugyanazt. Épp ellenkezőleg; amikor nekiülök a forgatókönyv megírásának, azon vagyok, hogy valami egészen mást találjak ki, mint amiről a legutóbbi filmem szólt. Tudatosan törekszem arra, hogy kizökkentsem magam a megszokott kerékvágásból, mégis, amikor utólag visszatekintek a filmjeimre, szembe ötlenek a karakterek rokon vonásai, és kiütközik egyfajta stílus, ami közös a filmekben.

Melyek lennének ezek a rokon vonások?

O. A.: Mindig furcsa helyzet, ha arra kérnek, hogy analizáljam a saját filmjeimet… Vonzódom az erős, érzéki nőalakokhoz, akik egy számukra alapvetően idegen világban próbálják magukhoz ragadni a sorsuk irányítását.

A Boarding Gate előkészítésekor szóba jöttek más színésznők is Asia Argentón kívül, aki végül megkapta a szerepet?

O. A.: Csakis Asia jöhetett szóba, ha ő nincs, film sincsen. A Boarding Gate előtt egy másik filmhez kerestem szereplőket, ekkor ismerkedtem meg vele. Az a film végül nem jött össze, akkoriban, közvetlenül a Clean után, nem lehetett befektetőket találni egy ilyen típusú filmhez. Nem zsánerfilm volt, mint a Boarding Gate, hanem lelki folyamatokat boncolgató, tipikusan francia dráma, amit egyszer még biztos le fogok forgatni. Az Asiával való kapcsolat azonban megmaradt, és a Boarding Gate-t már az ő alakjára írtam. Nehezen is tudtam volna francia színésznőt találni a szerepre, mert a mi színésznőink verhetetlenek, ha a lélek apró rezdüléseit kell érzékeltetniük, de lehetetlenül mutatnak, ha pisztollyal a kezükben kell menekülniük egy akciójelenetben.
hirdetés


Említette, hogy minden alkalommal, amikor új filmet készít, igyekszik eltérni az azt megelőző munkája világától. Talán a legnagyobb ilyen váltást a szinte avantgárd Irma Vep után a hagyományos kosztümös filmek stílusában készült Érzelmek útvesztői jelentette.

O. A.: Ez a filmem abban is eltért a többitől, hogy ebben az egy esetben egy irodalmi művet dolgoztam fel, míg az összes többi munkám során a saját, eredeti forgatókönyvemre támaszkodtam. Megpróbáltam hűen követni Jacques Chardonne regényét, amit, bár Franciaországban a nagy klasszikusok közt a helye, még nálunk is inkább az írók tartanak becsben. Az írók írójának számít, de külföldön például nem nagyon ismerik. Néha az az érzésem, hogy nem a helyes sorrendben készítem a filmjeimet, és az Érzelmek útvesztőit kellett volna elsőként megcsinálnom. Olyasmi volt ez, mint egy archeológiai mélyfúrás, ezzel a filmmel úgymond visszamentem a filmtörténeti alapokhoz.

Az Irma Vepben rendesen megkapja a magáét a pszichologizáló, kortárs francia film is. Hogyan fogadta a szakma a kritikát?

O. A.: Rendkívül gazdag a francia film öröksége, én is ezer szállal kötődöm ehhez a kultúrához, de miért ne lehetne néhanapján viccelni a hagyományokkal, főleg ha annyi ellentmondás is kapcsolódik hozzájuk? 1996-ban, amikor a filmet bemutatták, nem volt sikere, a kritika persze szerette, de a közönség elég ferde szemmel nézte, mit is akar ez az újonc tulajdonképpen elmondani. Amikor hozzákezdtem az Irma Vephez, Godard-t követtem, ahogy ő készített filmet a hatvanas években. Ezzel egy olyan útra tértem, amit csak kevesen szoktak választani. A maiak közül, talán Claire Denis vagy Arnaud Desplechin azok, akik hasonlóképpen látják a világot, és készek kísérletezni. Az elbeszélésmódokat tekintve eléggé ellustultunk, azok, akik már kitörtek a kis költségvetésű művészfilmek gettójából, nem nagyon mernek kockáztatni. Ugyanez áll a képi világra is. Ebben a tekintetben Bruno Dumont az, akit nagyra tartok, vagy Erick Zoncát, aki jó, ha tízévente egyszer forgat.

Ezek szerint ma ismét a „papa mozija” az uralkodó?

O. A.: Úgy tűnik, ismét ez a nyerő. De nincs ebben semmi rossz, Bertrand Tavernier, Patrice Leconte, Claude Miller vagy Cédric Klapisch mind nagyon tiszteletreméltó filmesek, más kérdés, hogy az a biztonsági játék, ami a filmjeiket jellemzi, engem hidegen hagy.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor