Összeállítás
Művészi szívás – vámpírok az artmoziban
2014-03. szám
A horrortörténelem leghíresebb teremtményei oda jutottak, hogy manapság szinte kizárólag az Alkonyat-féle tiniponyvákban terítenek meg nekik vacsorára. Az amerikai függetlenek egyik nagy királya, Jim Jarmusch
ebben a hónapban jelentkezik a magyar mozikban vámpírügyi látomásával (Only Lovers Left Alive) – ám korántsem neki jutott eszébe először magvasabb gondolatokkal megtölteni a vérszívók híres koporsóját. Íme néhány különlegesebb film, amely nem vagy nem csak pénzt akart keresni a kiugró szemfogak használatával.
Nosferatu (1922)
Miért szívott a művész? Hogy megtapasztalja a nép: a moziban igenis lehet rettegni, méghozzá nagyon. Friedrich Wilhelm Murnau klasszikus némafilmjében még jegyben járt az alkotói önmegvalósítás és a tömegszórakoztatás. Nem feltétlenül azért, mert ez volt a cél – hanem mert egyszerűen abban az időszakban készült, amikor a mozgókép maga volt a szájtátásra serkentő csoda. Így az árnyakkal támadó, patkányszerű vámpír láttán egyaránt az ütőerükhöz kaptak az átlagos moziba járók és a műértő ítészek is.
Mi mekkorát szívunk vele? A mai napig teljesen beparázunk tőle. Több mint öt évtizeddel később maga Klaus Kinski bújt Drakula, akarom mondani, Orlok gróf bőrébe Werner Herzog kvázi újrafeldolgozásában – de Murnau horrorfilmjét még mindig csak a legbátrabbak merik megtekinteni egymagukban, sápadt holdfénynél.
Az éhség (1983)
Miért szívott a művész? Tony Scott tán már pályája elején elirigyelte testvére, Ridley profétikus rendezői ambícióit – így Az éhség bizonyos szempontból olyan, mintha az szeretne lenni a vámpírfilmeknek, ami a Szárnyas fejvadász a sci-finek. A szereposztás mindenesetre kifejezetten menő: Catherine Deneuve-vel, David Bowie-val és Susan Sarandonnal nehezen lehet hibázni.
Mi mekkorát szívunk vele? De azért lehet. Mármint hibázni. Ugyan izgalmas a fényképezés és van benne elég dög, szürrealizmus és erotika – fontoskodó és elidegenítő modorossága miatt maximum mégis csak érdekes színfoltként említhetjük a rendező sajnos tavaly végleg lezárt életművében.
Alkonytájt (1987)
Miért szívott a művész? Mert be akarta bizonyítani, hogy egy rendezőnőnek is vannak tökei. Kathryn Bigelow (A bombák földjén, Zero Dark Thirty) egyik első rendezésében a vámpírok a kisvárosi éjszakában rúgják a port – és meglehetősen brutális huligánbandába verődve tizedelik a lakosságot.
Mi mekkorát szívunk vele? Viszonylag ismeretlen filmről van szó – legalábbis mifelénk csak azután lett híre ennek a kifejezetten izgalmas, brutális és vagány horrornak, miután Bigelow már igazán befutott. Pedig érdemes vele próbálkozni!
Drakula (1992)
Miért szívott a művész? Mert kedve volt hozzá. Francis Ford Coppola minden idők legszínpompásabb adaptációját vezényelte le sokmillió dollárból – s az biztos, hogy Bram Stoker regényéhez még aligha nyúltak hozzá ennyire kimunkált képzőművészeti igényességgel. Gary Oldman pedig ezzel az alkotással lett igazán robbanásveszélyes világsztár.
Mi mekkorát szívunk vele? Ha el tudjuk fogadni, hogy egy film inkább magával van elfoglalva, mint velünk, komoly moziélményként élhetjük meg még mindig. Coppola összes beállítása mesteri – a szó igazi és kissé gúnyos értelmében is. De ha valami ilyen jól néz ki, nem is bánjuk annyira, hogy elsősorban önmagába szerelmes. | hirdetés
 |
|
Interjú a vámpírral (1994)
Miért szívott a művész? Egyrészt mert volt egy felkapott regénysorozat, amelynek legalább egyik epizódjából előbb-utóbb filmet kellett csinálni, másrészt pedig Neil Jordan valóban gondolt valamit a vámpírokról. (Még ha nem is tetszett minden döntése a könyvszéria szerzőjének, Anne Rice-nak.) Egy szó, mint száz: remekül sikerült a film. Tom Cruise új oldalát mutatta meg, Brad Pitt pedig határozottan szintet ugrott.
Mi mekkorát szívunk vele? Csakis nagyot és csakis a legnemesebb fajtából. Az Interjú a vámpírral drámai, sokrétű, vérbő, szellemes, izgalmas. Megunhatatlanul szórakoztató alapműve a zsánernek.
Byzantium (2012)
Miért szívott a művész? Mert nyilván érdekelte Az interjú a vámpírnővel. Bár sok köze nincs hozzá, de korántsem erőltetett a párhuzam. Hiszen a direktor ismét Neil Jordan, a hősök megint a hosszú élettel kínlódó vámpírok (most csakis a hölgyekre koncentrálunk) – az alapanyag pedig most egy színdarab. Ami ugye már majdnem regény.
Mi mekkorát szívunk vele? Elvagyunk. A lányok  szépek, a rendezés értő, a szándék érthető. De azért Jordan meleg vámpírokról már ne forgasson filmet, ha kérhetjük. Vagy ki tudja... Lehet, hogy mégis kéne egy trilógia.
Engedj be! (2008)
Miért szívott a művész? Nem feltétlenül a provokálás miatt. A filmtörténet egyik legrendhagyóbb (svéd) filmje elsősorban a kirekesztettségről és a barátságról szól. Na meg persze egy gyerekformájú lényről, akivel nem érdemes ordibálni...
Mi mekkorát szívunk vele? Bármennyire is sötét a tónusa, elvarázsolódunk tőle. Mert az Engedj be! hiába dermesztően brutális – elsősorban szép és emberi film. Hangozzék ez bármennyire is furcsán.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
