A legjobb külföldi filmnek járó Oscar-szobrot idén az Ida című lengyel-dán, fekete-fehér drámának ítélte az amerikai filmakadémia. Némelyek legyintenek, miszerint persze, az Ida a második világháborús holokauszttragédiával foglalkozik, a filmakadémikusok erre pedig mindig
vevők. A film azonban a saját jogán vívta ki az elismerést Los Angelesben (és a londoni BAFTA-díjosztón és a berlini Európai Filmdíjon). 87 percben ugyanis (talán ha nem is hibátlan, de) jó, gondosan kimunkált forgatókönyvvel dolgozik, amely valós döbbenetkiváltásra is képes, tagadhatatlan stiláris manírjai mellett képi világának komponáltságával (fekete-fehér kombinációjával, képméretével, beállításaival) hat, epikus-drámai jellegén túl valós feszültséggel szolgál, mindezt a közelmúlton keresztül a régebbi történelmi vészidőkre visszatekintő roadmovie révén. S nem utolsósorban van neki két nagy színésznője: az amatőr múltú, de annál inkább a szereppel összeforró Agata Trzebuchowska és a vérbeli színésznő, Agata Kulesza.
A kettősükre épülő film az 1960-as évek Lengyelországában játszódik, ahol az eskütétel előtt álló zárdai novícia, Anna (Trzebuchowska) apácafőnöknője kérésére a szertartás előtt felkeresi egyetlen élő rokonát, nagynénjét. Wanda (Kulesza) a találkozásuk első perceiben közli a mélyen katolikus unokahúgával: egyébként Ida az igazi neve és egyébként zsidó… Némi vívódást követően a két nő, az ártatlan-naiv apáca és az alkoholba és egyéjszakás kalandokba menekülő egykori vehemens ügyésznő együtt vág neki a lengyel vidéknek. Meg akarják tudni az igazságot a meggyilkolt (és elárult) szülőkről, hogy (ha nem is megnyugtató, de valamilyen) pontot tehessenek a családi tragédia végére, hogy a megmaradottaknak élni lehessen. A jó ideje Angliában élő (és dolgozó) lengyel forgatókönyvíró-rendező, Pawel Pawlikowski olyan morális mozit készített, amely a nagy történelmi tragédiát képes teljesen az egyénire méretezve átélhetővé tenni. Ettől működik és hat. |
vissza
vissza a lap tetejére
