RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. október 19., péntek
Nándor

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
A szabadság határai
2018-03. szám

A József Attila Színházban március 3-án mutatták be Nagy András Karenina, Anna című Tolsztoj-értelmezését Telihay Péter rendezésében, a főbb szerepekben Létay Dórával, Gazdag Tiborral és Mészáros Andrással. A rendezővel a régóta dédelgetett történetről, szabadságról, szerelemről és
metaforákról is beszélgettünk.

Nagy András műve egy elég nagy vállalkozás, tulajdonképpen egy regény drámai adaptációja.
T. P.: A mű alcíme: egy Tolsztoj-értelmezés nagyszínpadra. Ezzel az alcímmel András tulajdonképpen felmentette magát az alól, hogy a regény minden szálát a színdarabba írja. Ő arra a szerelmi há­rom­szög­re fókuszált, amely Karenin, Vronszkij és Anna Karenina között van, s melyben a szerelem három változata jelenik meg a szemünk láttára egy nagy metaforába, a pályaudvarba ágyazva, ami az elindulásnak, a megérkezésnek, a várakozásnak is tere. Egy mikroközösség arcai, sorsai, történetei elevenednek meg benne, de valójában a darab nem törekszik arra, hogy a nagyregény összes szálát kibontsa. Ezzel sok­kal erőteljesebb drámai erőteret hoz létre, és sokkal nagyobb ener­giá­val tud fókuszálni a fő problémára, arra, hogy ennek a tragikus tör­té­net­nek miért kell úgy történnie, ahogyan történnie kell.

Milyen nehézséget látsz abban, hogy egy nagyon intim darab, mégis nagyszínpadra íródott.
T. P.: A történet intim, hiszen látszólag három, illetve öt ember között játszódik. Van egy tükörtörténet, az Oblonszkij házaspár története, amely rokonsági szálak miatt belefonódik ebbe a szerelmi hármasba. A házasság nehézségei, kudarcai és válságai tükrözik a nagy szerelmi hármas történetét. Noha intim a darab, és több páros vagy hármas jelenet van benne, mégis András ezt úgy fogta föl, mint egy görög sorsdrámát – ez a szó többször el is hangzik egyébként a darabban –, amelynek van egy kórusa. Ez a kórus a pályaudvar népe, illetve a pétervári társaság. Folyamatosan pulzál, jelen van mint tanúja, mint résztvevője, sokszor drámai erőtere a történetnek. Hivatkoznak főszereplők a szereplőkre, néha be­le­nyúl­nak az életükbe, néha provokálnak, néha figyelnek, néha véleményeznek is. Ez a nagy létszámú pá­lyaud­vari népség, illetve a pétervári társaság tulajdonképpen úgy működik, mint egy klasszikus görög kórus. Ez arra jó, mint a görög tragédiákban: valahogy kényelmetlenebbé válik tőle az intimitás. Mégsem olyan intim az, ami látszólag intim. Nagyon rossz, hogy az embernek folyton figyelnie kell mások véleményére, mások szempontjaira, a külvilágra. Ez a történet röviden arról szól, hogy a szabadságnak mik a határai, főleg a női szabadságnak, ami egy revelatív téma, ma pedig különösen aktuális. Hogy ez a társaság, ez a kórus hogyan véleményezi, hogyan látja ennek a nőnek, Anna Kareninának a sorsát. És hogy az ő hazugságaik milyen drámai viszonyban vannak Anna igazságával, őszinteségével, nyíltságával és – ez fontos szó – lázadásával.

Említetted már, hogy a mű eredeti címe Anna Karenina Pályaudvar. Kifejtenéd egy kicsit jobban, hogy a pályaudvar mint metafora mit jelent számodra, és mit szeretnél a nézőknek megmutatni ebből?
T. P.: A pályaudvar tulajdonképpen egy emlékmű – Vronszkij szerelme jeléül építi Annának, amit majd Anna Karenina Pályaudvarnak fognak elnevezni, ha elkészül. De ez a pályaudvar nem készül el, torzó marad – ugyanúgy, mint ez a szerelem. Ilyen értelemben metaforája ennek a történetnek. Ugyanakkor ez a pályaudvar templom is, katedrális. El is mondják, azt hiszem, hogy amik régen a katedrálisok voltak, azok ma a pályaudvarok. Tehát a két monumentális épületfajta – a templom és a pályaudvar – itt tulajdonképpen összemosódik, egymás tükrei, metaforái. Egyben alkalmas arra, hogy helyszíne legyen a gyónásnak, a vallomásnak, az istennel való beszélgetésnek, hiszen ezek hívő emberek. Megmutatja, hogy a templomi közönség a maga álszentségével, hazugságaival, kis és nagyobb csalásaival hogyan viselkedi felül ezt az erkölcsi fertőt. És mivel isten nevét szájukra veszik, ezért azt gondolják, hogy fel is vannak mentve a bűneik alól. A pályaudvar tulajdonképpen ennek a gyülekezetnek az élettere.
hirdetés

Milyen korban képzeljük el ezt a darabot, és hogyan jelenik ez meg a díszletben és a jelmezekben?
T. P.: Eredetileg ez Tolsztoj kora, tehát a XIX. század második fele vagy utolsó harmada, amikor a vonat mint technikai újítás teret nyert, de még újításnak számított, és a közlekedés nagyon felgyorsult általa. Nagyon fontos, hogy ez egy technikai vívmány, egy innovatív dolog. De mi egy picit előrébb hoztuk a történetet a XX. század első harmadára. Ennek sok szakmai és egyéb oka van. Az előadás zenei világa is inkább ezt idézi. Az eredeti regényben például mazurkát táncolnak, nálunk nem. Kicsit modernebbek a táncok, mert más a kor, és mást enged meg a ’20-as, ’30-as évek kora, mint a XIX. század második fele. Akartuk tágítani a lehetőségeinket a tekintetben, hogy a szerelem hogyan nyilvánuljon meg, egyáltalán a nyelv hogyan keljen életre. Az a nyelv, amelyet András a darab írásakor használt, modernebb, mint a XIX. század második felének nyelve, így kénytelenek voltunk egy kicsit a látványban is igazodni ehhez. Egyéb­ként egy irgalmatlan méretű pályaudvar lesz a színpadon.

Miért gondoltál éppen Létay Dórára Anna Karenina szerepére?
T. P.: Ezt a történetet én nagyon régóta dédelgetem, tulajdonképpen azóta, amióta megjelent 1988-ban a Színház mellékletében. Nem sokkal később mi évekig együtt dolgoztunk egy társulatban, és már akkor én javasoltam ezt a darabot, csak valamiért elhalt az ötlet. Akkor is azt gondoltam, hogy az ő alkata, habitusa predesztinálja őt arra, hogy ezt a szerepet eljátssza. Egyrészt remek fizikai, szellemi és érzelmi kon­dí­ció­ban van, másrészt már elég érett ahhoz, hogy ennek a történetnek, a szerepnek minden mélységét föl tudja mutatni. Nagyon jókor jött most ez a lehetőség számára, mert most már az élete is benne van egy kicsit. És ha már van egy ilyen színésznő ebben a színházban, és van hozzá még egy-két színész – hála a jóistennek –, akkor azt gondolom, hogy érdemes ebbe a vállalkozásba belefogni.

Szerinted mennyire szükséges az eredeti mű ismerete ehhez a darabhoz?
T. P.: Valójában ez a dráma önmagában is egy releváns és érvényes történet, tehát tulajdonképpen nem szükséges, hogy a nézők olvassák hozzá a Tolsztoj-művet.

Forrás: József Attila Színház

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor