RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. december 14., péntek
Szilárda

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Kíváncsibb vagyok
2018-10. szám / Bóta Gábor

Gyabronka Józsefnek az Átrium lett a színészi otthona. Nemsokára a Tizenkét dühös emberben láthatjuk ott.

Neked most az Átrium tulajdonképpen a színészi otthonod? Négy szerepet is játszol ott.
Gy. J.: Furcsa módon igen. Újra játsszuk a II. Edwardot, megy A Krak­ken művelet, az Így szerettek ők, amiben Kosztolányi vagyok. A Sirály már nincs műsoron, de most majd jön a Tizenkét dühös ember.

Ez arról szól, hogy egy srácot gyilkossággal vádolnak, rengeteg az előítélet vele kapcsolatban, mindenki bűnösnek tartja. Aztán fordul a kocka. Ebbe most valószínűleg sok mindent bele lehet látni, akár a mostani magyar helyzetből.
Gy. J.: Valószínűleg igen. Ugrai István átírja kicsit a darabot. Majd kiderül, hogy mi lesz ebből. Még nem volt olvasópróba, nagy titkolózás folyik.

Hogyan alakult úgy, hogy ennyit játszol az Átriumban?
Gy. J.: Azt hiszem, hogy véletlenek összejátszása miatt alakult így. A Sirályba annak idején azért kerültem bele, mert Derzsi János egy Mundruczó Kornél-produkcióval külföldön vendégszerepelt. Fesz­ti­vál­lá­to­gatások idején nem tudott az Átrium rendelkezésére állni. Ezért megkért Fehér Balázs Benő rendező, hogy legyek én Szorin, mert már játszottam a Krétakör Színházban. Nem állítom, hogy könnyű volt beállnom, mert átírták a fordítást.

Ráadásul a Krétakör előadása teljesen realista volt, az Átriumé pedig sokkal szürreálisabb, maszkokat is használó produkció.
Gy. J.: Furcsább, kitettebb színjátszást követelő, de nem ez volt a fő probléma, hanem hogy nagyon ritkán ment, mert igen nehezen volt egyeztethető, nyolc vagy tíz helyről jöttek a benne lévő szereplők.

Valahol nyilatkoztad, hogy Szorin személyisége nem áll távol tőled. Ez mit jelent?
Gy. J.: Ne firtassuk ezt. Hát tudod, amikor az ember már elhagyja a hatvanadik évét, el-elgondolkodik, hogy mit ért el az életében. Szorin vissza-visszatekint, főleg a negyedik felvonásban, és nem jut eszébe olyasmi, ami őt dicsérné. Bele akart fogni ebbe is, abba is, és semmi sem lett belőle.

Na de ezt te is így gondolod magadról?
Gy. J.. Persze, hát vannak tartozásaim magammal szemben.

Éspedig?
Gy. J.: Jaj, én ezeket nem mondom el, magamnak vallom be. Nem nyilvánosak. Ez ugyanúgy nem nyil­vá­nos, mint amikor egy színész rossz passzban van, vagy rosszul teljesített, azzal nem dicsekszik.

A te pályádban az az érdekes, hogy most egészen mást csinálsz, mint amikor indultál. A Madách Szín­ház­ban a helyes, kisfiús férfi voltál. Amióta visszajöttél Montrealból, sokkal elmélyültebben játszol, és inkább alternatív produkciókban.
Gy. J.: Feltehetően ez is bennem volt már korábban, és az a bizonyos Madách Színház-beli Gyabronka pedig bennem van most is. Ez olyan sokat nem változott, csak valóban látványos a két stílus közötti különbség. Amíg a Madáchban voltam 17 évig, addig is nagy-nagy szimpátia volt bennem egy másik fajta színház iránt. Csak éppen akkor egy társulat tagja voltam, és azt játszottam, amit kaptam. Picit keresőbb, kíváncsibb vagyok azóta.

A mostani helyzeted talán azzal is jár, hogy a nagyközönség jelentős része elől eltűntél. Ameddig a Madáchban játszottál, ha elmentél falura, valószínűleg ott is szinte mindenki megismert, most azért ez szerintem nem így van.
Gy. J.: Nincs, de nem hiszem, hogy a színészek azért mennek erre a pályára, hogy megismerjék őket. Akik pedig emiatt mennek, azokat picit sajnálom. Nekik nem mondanivalójuk van, hanem önmaguk mu­to­ga­tá­sá­nak kényszere.
hirdetés

Amikor Montrealból visszatértél, elhatározás volt, hogy máshogyan alakult a pályád, mint addig, vagy vé­let­len?
Gy. J.: Elhatározás volt. Többen akartak ide-oda segíteni, protezsálni, és én azt mondtam, hogy nem, kö­szö­nöm szépen, most inkább megpróbálok szabadon úszni, és rábízom magam a saját erőmre, ké­pes­sé­gem­re. Ez abszolút döntés kérdése volt.

Montrealban főleg férj voltál, Csanádi Judit díszlettervezőnek volt munkája, azért mentetek ki...
Gy. J.: Az ok ez volt.

De azért játszottál is.
Gy. J.: Persze. Nem éreztem magam teljesen civilnek. Ha már az ember ezen a pályán van, akkor ér­dek­lő­dik, hogy nahát, ezt vajon hogyan csinálják odaát? Elmentem mindenféle meghallgatásokra. Ma­gyaror­szá­gon ez akkoriban még nem volt divat. Kicsi ország vagyunk, és engem azért annyira ismertek, hogy castingokra nem hívtak. A kilencvenes évek után aztán nálunk is divat lett a casting, tehát már nem mondták, hogy édesapám, ismerünk téged. Ezzel én már mindenesetre kint megismerkedtem. A másik, hogy kipróbálhattam azt, milyen idegen nyelven játszani. Ez nekem rettenetesen érdekes, vonzó, izgalmas volt. Ráadásul tizenkét nemzetből érkezett, főleg fiatalokkal találkoztam, és élveztem ezt a sokszínűséget. Játszottam G. B. Shaw A hős és a csokoládékatona című darabjában és az Amadeusban. Mindkettőt angol nyelven. Az Amadeust alapítványi színházban, A hős és a csokoládékatonát pedig az ottani egyetlen angol nyelvű, profi színházban. Úgy, hogy közben reggelenként egy koreai zöldségesnél teljesítettem szol­gá­la­tot. Ez igen jót tett az önbecsülésemnek. Bepillantást kaptam a kanadai színészi életbe, és abba is, hogy a színészek nem csak a szakmájukkal vannak elfoglalva, ahogy szert tesznek valamilyen pici tőkére, azonnal befektetik, mert fogalmuk sincs, hogy jövőre mi lesz. Ez Magyarországon még teljesen ismeretlen volt a 90-es években.

Miután hazajöttél, a Krétakör igen kemény, markáns, munkaigényes társulat volt, ehhez képest, gondolom, a szabadúszás lazább.
Gy. J.: Lazább, igen. A Krétakörben kötött hét évem volt, és igen sok értelmes, nagyszerű dolgot csi­nál­tunk. Ha újabb csúcs nem jön, akkor az nekem tulajdonképpen a pályám csúcsa volt. Szerettem a krétaköri tevékenységeket és tanulságokat, a színdarabhoz, a kollégákhoz, a próbákhoz való hozzáállást. Ez kicsit olyan, mint amilyen a kaposvári színházban dolgozóknak Kaposvár volt. Megtanulsz valami rendet, ami nem általános ezen a magyarországi színészpályán. Ez szigorúbb, értékközpontúbb, kevésbé elkényeztetett színészeket nevel.

Ezt a mentalitást, bárhol is vagy, hurcolod magaddal?
Gy. J.: Feltehetően. Legalábbis ez a szándékom. És ha ezt valaki észreveszi, akkor talán követendő pél­dá­nak tartja.

Az Átrium mennyire jelent neked szakmai otthont?
Gy. J.: Az Átrium egy jó szellemiségű társulás, akarnak valamit, és nem feltétlenül csak a szórakoztatást, ami amúgy nagyszerű és nemes dolog. De az Átriumban mindent elkövetnek azért, hogy magvas, tartalmas mondanivalóval távozzék az a néző, aki esetleg végigderülte, akár végigröhögte az előadást.










vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor