RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. március 24., vasárnap
Gábor, Karina

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Élni segít
2018-12. szám / Bóta Gábor

Jubileumi szezonja van a Centrál Színháznak. Básti Juli azt mondja, nehéz döntés volt idejönnie. De most már büszkén beszél a teátrumról.
Tízéves a Centrál Színház, ami a már meglehetősen meggyengült Vidám Színpadból jött létre, így Puskás Tamás átvette a színházat. Nem nagyon tudta senki, hogy mi történik majd ott. Tá­mad­-

ták azzal, hogy megszünteti a kabarét, holott már előtte sem nagyon volt a Révay utcában. De a lényeg az, hogy csak létrejött a Centrál. Pus­kás­nak volt hat kész produkciója, és ezekkel tudott elindulni. Így kapásból lett egy repertoár.
B. J.: Így van. Volt neki hat előadása, mert eredetileg staggione tár­su­la­tot akart alapítani. Saját rendezéseit akarta körbevinni az országban. Kereste az önállóság útját. Rendezett mindenfelé. Sopronban, Mis­kol­con, Kecskeméten. Én két előadásában voltam benne, A makrancos Katában és a Tévedések vígjátékában. Közben jött a hír, hogy a Vidám bajban van. Felajánlotta mentőövnek a Fekete Pétert, amit el is kezd­tünk ott játszani, azután bedőlt az egész, és pályázatot írtak ki. Végül kinevezték, először csak egy évre. De azért az rémisztő volt, amikor azt mondta: gyere segíts, valahogy föl kell építenünk ezt a színházat.

Degradálódott ez a hely...
B. J.: Eljárt felette az idő. De ne bántsuk azokat, akik itt nagy kedvvel dolgoztak.

De lássuk be, hogy ez a színház se látogatottságban, se művészi szempontból nem volt már a topon.
B. J.: Régóta mondogatták már szakmai körökben, ha valaki ripacskodott, hogy hé, nem a Vidám Színpadon vagy! Szóval idejönni nekem pokoli nehéz döntés volt. Nem is jöttem volna, ha nem a férjem kér, akinek segítenem kellett, mert mi szövetségesek vagyunk. Másképp én ide be nem tettem volna a lábam.

Tamás miért akarta ezt annyira?
B. J.: Azért, mert minden vidéki színházban, ahol addig sikert sikerre halmozott, egy-két évad után, Kecskeméten három után, azt mondták neki: olyan jókat rendeztél eddig, most ne gyere egy ideig. Ruszt Józsefet idézi mindig, aki azt mondta, ha kies hazánkban folyamatosan gyakorolni akarod a szakmád, feltétlenül szerezz magadnak egy színházat. Egyébként ez többé-kevésbé igaz, ezt lássuk be.

De amikor megkapta a Vidámot, már pontosan lehetett tudni, hogy mit akar?
B. J.: Mindig ugyanazt akarta: mesélni az embereknek. Szereti őket, ő így tud hozzájárulni a közöshöz. Soha nem magáról akart beszélni, mindig a választott darabot igyekezett megérteni minél mélyebben, és úgy előadni, hogy lehetőleg minden erénye megmutatkozzon. Persze a választásai is, a rendezői döntései is róla mesélnek.

A pályája elején a Katona József Színházban játszott, de nem egy második Katona József Színházat, nem egy művészszínházat akart.
B. J.: Persze hogy nem! Se második Katonát, se második Örkényt, Madáchot, Vidámot nem akart. A saját útját járta és járja ma is. Mi mást is tehetne az, akinek saját álma van?

Akkor a művészszínház és a könnyeden szórakoztató színház között valamit?
B. J.: Ez csak mostanában divatos szembeállítás. Részben abból a célból, hogy kiváltságokat igazoljon. Shakespeare, Moliére és a többiek röhögnének ezen. Lehetsz jó, lehetsz rossz, esetleg te vagy a legjobb! De hogy művész vagy szórakoztató, ez csak az állami pénzért folytatott csatában érv, butaság! Magas színvonalú előadásokat játszunk, remek színészekkel. Az más kérdés, hogy egy bizonyos épületben, a város egy bizonyos pontján, bizonyos történettel a hátunk mögött, az éppen adott közönséggel mi fér bele! Igen, annak története van, amíg eljutottunk a Nem félünk a farkastól színpadra állításáig. Bár öt Shakespeare-vígjátékkal nyitni is bátor húzás volt, valljuk be itt. Hosszú, tizenöt éves, megfontolt, nem alkuvó kapaszkodás a miénk. És még ma is vannak darabok, amik nem idevalók. Ez is szakma, tudni. mi való ide, mi nem! Ehhez is érteni kell. Egyre több, egyre igényesebb közönséget hódítunk.

Az egyik fő csali te voltál...
B. J.: Eleinte én voltam. Amikor először hívott, hogy jöjjek ide, elképzelni nem tudod, mi volt itt. Kopott, elhasznált, retkes, koszos volt minden. Fekete szkáj, füstös falak, tomboló ízléstelenség. A zöld, fehér, sárga linóleum alól a beton kandikált. Fönt az irodákban évtizedek hulladéka, mindenfelé régi, vacak díszletek, jelmezek. Katasztrófa volt. A törődésnek, a szeretetnek, az igényességnek nyoma sem volt.

Próbáltad Tamást lebeszélni, hogy akkor ezt mégse?
B. J.: Nem! Tudtam, mi hajtja. Persze azt gondoltam, hogy iszonyatos nehéz lesz! Itt van egy kis mellékutcában ez a koszos és sötét Vidám Színpad, nem fog a kutya sem idejönni. Ha kérdeztem tőle, hogy fogod ezt csinálni, rögtön dőlt belőle, ideális, nem túl nagy színpad, remek arányú nézőtér, a lehető legjobb helyen, az Opera könyökénél – ő látta ezt a jövőt, és nem értette, miért nem értékelik azonnal, amit csinál.
hirdetés

Valaha az Operáig állt a sor jegyekért. Ennek azért egykor volt patinája.
B. J.: Aztán nemrég meg a My Fair Lady jegyeiért is odáig állt a sor. Pedig ma már ott az internet is. Nem feltétlenül kell az utcáról venni a jegyet! Oké, volt a Vidám Színpadnak is fényes korszaka, ez nyilvánvaló. Nem is akarja ezt senki eltagadni. De amikor mi bejöttünk ide, akkor már a béka feneke alatt volt. És hiába gondoltam – ez őrültség, és hogy Jézus Máriám! De ő, ha beindul, nem ismer akadályt. Százhúsz milliós támogatással küldték harcba a négyszeresen dotált, remek társulatokkal szemben, mégis elindult! A lehetőségét látta, nem a hátrányokat. Tamás jó ízlésű, remek rendező! Szenzációsan tud darabot, színészt választani, a legjobb pillanatban a legjobbat veszi elő. Remekül választ munkatársakat, bízik bennük, és rájuk is bíz sokat. Érzéke van a színházhoz. Régebben csak menedzser-igazgatónak hívták, pedig baromi jó rendező lett.

Magabiztos kézzel, profin odatesz produkciókat, nem csinált a Centrálban még bukást. Arra viszont nem emlékszem, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozóra beválasztottak volna innen előadást, vagy akár valamelyik produkció színikritikusi díjat kapott volna.
B. J.: És a Chicago vagy a Cabaret? Az Illatszertár is nominálva volt. Minden VIDOR Fesztivált meg­nyer­tünk, amelyikre elmentünk! A POSZT a válogatók szándéka szerint az élcsapat, az avantgárd, az új utakat keresők fesztiválja. Csodálod, hogy nem minket hívtak oda!? Bár sorolhatnék előadásokat, amik bármilyen megmérettetésben megállnák a helyük. A New York-i komédia, a Nem félünk a farkastól, a Jó emberek, a My Fair Lady. Hagyjuk is! Sokszor hívtak minket az off-programba, de ő azt mondta, ha a versenybe nem kellünk, rendben van, azért viszont nem megyünk oda, hogy a hiányzó élvezetet mi szolgáltassuk! Dühös volt!

Miért lett dühös?
B. J.: Hogy bohócnak hívják!

Szerintem a Delila is remek.
B. J.: Akkor most soroljam a repertoárt? Melyik nem remek, akár a nagy, akár a kis színpadon? Ha bárki kérdezi, mit nézzen nálunk, válassz nyugodtan, mondom, nem csalódhatsz, nincs műsoron egyetlen tévedés sem! Igen, ahogy mondtam, szerintem már a New York-i komédiát is meg lehetett volna hívni. Ha Woody Allen írta is, igen nehéz egy darabot úgy eljátszani, hogy őrjöngve röhögjön a közönség, és utána tombolva, üvöltve tapsoljon. Vagy az Illatszertár, ami csodálatosan szép este. És ott van a Jó emberek! Azt miért nem vitték el a POSZT-ra? Szerintem rohadt jó előadás. És akkor ő azt mondta, hogy bohócnak nem megyünk. Én mentem volna, én színésznő vagyok. Végigéltem az apám, az anyám történetét. Tudom, hogy ez a pálya milyen. De teljesen megértem, ha Tamás dühös lett. Egyébként a nézők rajongása mindenért kárpótol minket. Évi közel kétszázezer boldog néző és nem hívnak a POSZT-ra! Te melyiket választanád?

A tavalyi szezonban bevállaltatok egy kutya kemény előadást. Ibsen Kísértetek című darabját. Na jó, azért nem a nagyszínpadon, hanem a Kisszínházban. Ott is már csak havi egyszer megy.
B. J.: Mert nem lehet egyeztetni a Gáspárokat, Sándort és Tibort. A követező évben már le is fogjuk venni a műsorról. Sajnos! Eleinte három-négy telt házzal ment. Ez is azt bizonyítja, hol tartunk: Ibsen, Kísértetek. Tessék! Csak sikerült kinevelnünk egy közönséget!

Színészi szempontból milyen neked a Centrál Színház?
B. J.: Nagyon jó, igen jókat játszom!

A Nemzetiben töltött időszakodat úgy summáztad, hogy kevés nagy pillanat, sok fájdalom volt.
B. J.: A Nemzetiben alig használtak. Nem csak én jöttem el azért, mert boldogtalan voltam ott. Amikor Jordán lett az igazgató, megörültem, na végre biztosan kapok jó szerepeket. Nem így történt. Pedig az első beszélgetésünkön azt mondta, furcsa, mindenki velem akar dolgozni. Gondoltam is, Jordán Tamás, hülye vagy, miért furcsa ez? Ha elkezdek gondolkozni azon, hogy mi volt nekem, amit a Nemzetiben szerettem, akkor nem sok minden jut az eszembe. A Mesél a bécsi erdőt szerettem kicsit, A Macskalápon-t nagyon. Szerettem a Hermelint. Sajnos Kaszás Attila meghalt, de jó volt Stohl Andrással játszani. És végül szerettem a Sirályt. Az Ármány és szerelem is érdekes volt, csak az nekem maga volt a nagy halál, a rövid próbaidőszak miatt, meg mert ott volt körülöttem a zenekar, és mikroporttal kellett mondanom a nagymonológom, hozzájuk igazodva. És attól is rosszul éreztem magam, hogy Makranczi Zalán, a partnerem, nálam jóval fiatalabb volt, persze értelemszerűen. Már elmúltam ötven. Meg ott volt a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, azt is szerettem. Tehát azért volt valamennyi dolgom, mondjuk feleannyi, mint amit elbírtam volna. Bár az is igaz, hogy így meg sokat tudtam a gyerekeimmel lenni, amit a sorsnak köszönök.

A Centrál pedig azért jó, mert benne lehetsz egy olyan könnyed bulvárdarabban, mint a Pletykafészek...
B. J.: Nem! A Centrál jó, az egyik legjobb, és benne lehetek a Pletykafészekben is! Rudolf Péterrel, Nagy-Kálózy Eszterrel, Liptai Claudiával, Scherer Péterrel és most abba is hagyom. A Central Park Westért (New York-i komédia) már lelkendeztem, és a Nem félünk a farkastól is igazi nagy színészi feladat. Amikor azokat vagy a Jó embereket, a Kísérteteket játsszuk, érzem, hogy szakmailag igenis tettem valamit, tettem valamit az emberekért.

Merrefelé megy szerinted a Centrál?
B. J.: Mindig ugyanarra! Hogy saját eszközeivel választott közössége, a közönsége életét segítő hely legyen! Ahonnan nagyobb kedvvel távoznak a nézők, mint ahogy bejöttek. Hely, ami élni segít! Egyébként, ha a TAO-támogatást elveszik, és nem lesz helyette alkalmas megoldás, akkor fogalmam sincs, merre tarthat majd! De bízzunk benne, hogy minden rendben lesz, hiszen kell az embereknek, kell Budapestnek ez a hely is, és a többi is. Ez a burjánzó színházi élet, amire igazán büszkék lehetünk, s amelynek, ma már büszkén állíthatjuk, a tízéves Centrál Színház tagjaiként főszereplői vagyunk.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor