RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. augusztus 18., vasárnap
Ilona

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„Mintha már évtizedek óta együtt dolgoznánk”
2019-05. szám / Jónás Ágnes

Alekszej Ny. Arbuzov kétszereplős, Kései találkozás című darabja egy tisztességben megőszült professzor és páciense találkozásának története. 1977-ben jutalomjáték volt Tolnay Klárinak és Men­sá­ros Lászlónak, bő negyven évvel később jutalomjáték Molnár Piroskának és Jordán Tamás-
nak, akik évek óta kötődnek a Rózsavölgyi Szalonhoz, s nagyon szeretnek együtt játszani. A darabot most Sándor Pál állítja a Szalon színpadára – a június 4-től látható előadásról, a próbafolyamatról és az apró csodákról vele beszélgettünk.

Önnek miről szól az Arbuzov-mű?
S. P.: Arról szól, ami a mániám. Hogy „egyedül nem megy”. A Kései találkozás két idős ember története, mely tele van lírai fordulatokkal, humoros és szerethetően ironikus dialógusokkal. Mindkét magányos szereplő körül ott az a bizonyos páncél – védekeznek az érzelmekkel szemben, csakhogy közben azért folyamatosan munkál bennük a vágy, hogy szeressenek, hogy szeretve legyenek, s hogy szűnjön meg a magány. Mind a férfinak, mind pedig a nőnek fontos a másik tekintete, érintése és szava, így ha nem is teljesen törik szét a páncél, mindenesetre megrepedezik… Az előadás címe Kései találkozás, én azonban abban hiszek, hogy szeretni és egymáshoz közeledni sohase késő. Érzésem szerint sok magány és gyűlölet van a világban, de hiszem, hogy van rá orvosság: meg kell találni azokat, akik nem gyű­löl­nek, hanem szeretnek, akik a társaink lehetnek.

Filmrendezőként jelent-e önnek bármiféle redukciót a színpadi közegben való gondolkodás?
S. P.: Nem. Ha filmet csinálnék ebből a történetből, akkor az két arc közelije lenne. Két sokat változó, sokszínű, szerethető és szeretetre vágyó arcé. Engem az vezérel, hogy létrehozzak valamit, amivel adhatok valamit azoknak, akikhez szólunk, vagyis a közösségnek. Hogy ez kamerával van rögzítve, vagy színpadra van alkalmazva, az tulajdonképpen mindegy. Élvezetet jelent számomra az a folyamat a próbák alatt, ahogy megtaláljuk a színészekkel együtt a közös vágyainkat, ízlésünket, önmagunkat.

Ha már a színészeket említi, úgy tudom, hogy Molnár Piroskával eddig még soha nem volt alkalma együtt dolgozni.
S. P.: Így van. Jordán Tamással is csak egyetlen film epizódszerepe erejéig dolgoztam, de mindkettejük színészi képességéről sokszorosan meg voltam győződve. Nagyon közel áll hozzám, ahogy ők a színházban és filmen karaktert formálnak. Nem hiszem, hogy van rendező, aki visszautasítaná a Molnár-Jordán szereposztást. Szerencsésnek mondhatom magam, mert most két olyan embert kaptam a sorstól, akikkel csodálatos együtt lenni. Velük még csendben ücsörögni is élvezetes. Olyan érzésem van, mintha már évtizedek óta együtt dolgoznánk.

Feltételezem, hogy a próbákon szinte félszavakból is értették egymást.
S. P.: Igen. Az olvasópróbán egyébként közösen tizenöt-húsz oldalt kihúztunk a szövegből. Hozzáírtunk, újrafogalmaztunk. A próbák, ezek az együttlétek örvényhez hasonlítottak: haladtunk beljebb és beljebb, kerestük a saját helyzetünket, a lehetőségeket, a zenéket, a fényeket. Filmnyelvvel élve, a totálból kö­ze­lí­tettünk a közeliek felé.
hirdetés

Mi teszi szerethetővé a karaktereket?
S. P.: Hogy tele vannak játékkal, iróniával, haraggal, csenddel. Olyanok, mint bármelyikünk. Ez a történet felhívja a figyelmet arra, hogy az életet élni kell. Azt érzem, mintha a ma embere elfelejtene élni. Néz, de sok mindent nem lát meg. Átrohan a napokon. A napi gondjaink meg szépen lassan betakarják annak a lehetőségét, hogy érezzünk, s hogy a jóval, a széppel találkozzunk.

Megélni az életet – ez lenne az ön ars poeticája?
S. P.: Hát persze! Én imádok élni. Az életet olyan adománynak tartom, aminek minden pillanata – a rossz is, a jó is – fontos. Azt szoktam mondani, hogy bizonyára azért kapom a rossz pillanatokat, hogy tudjam értékelni a jókat. Buktam már el néhányszor, de engem sosem tántorítottak el a kudarcok. Mindig is hittem abban, hogy csodák közt élek. És ezeket a csodákat próbálom megmutatni az embereknek a filmjeimmel, az előadásaimmal. Mert az én szabadságtudatom abból táplálkozik, hogy elmondhatom és vállalom, ami bennem munkál, vagy amit tapasztalok.

Jelenleg mi az ön sikerdefiníciója?
S. P.: A rendezés a világ egyik legszebb hivatása, habár minél több filmet, színházat csinálok, annál kevésbé tudom, hogy miből lesz a siker. Lehet, hogy a csillagok állása dönti el? A legfontosabb min­dene­set­re a néző, vagyis a befogadó elérésének minősége és mélysége. Remélem, most is sikerül…






vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor