RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2022. november 26., szombat
Virág

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„A fiatalokban mindig a merészségüket csodálom, a mi generációnk óvatosabb volt”
2022-08. szám / Nagy Klaudia

Az egyedül élő Verához hajnali háromkor becsönget biciklit tolva unokája, Leo. Bár a generációs korkülönbség sok konfliktust eredményez, nagymama és unokája egyre jobban kezdik megérteni egymást, és kapcsolatuk szorosabbá válik az együtt töltött idő során. A Jaj, nagyi! című, szívme-
lengető és humoros előadást augusztus 10-én mutatta be az Orlai Produkciós Iroda a Benczúr Kertben, október 16-ától pedig a 6SZÍN Teátrumban lesz látható illusztris szereposztásban. A nagymamát Molnár Piroska, Kossuth- és Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, a fiatal unokát Rohonyi Barnabás alakítja, akikkel a premier előtt arról beszélgettünk, milyen volt első találkozásuk a darabbal, és hogyan látják, áthidalható-e a különböző generációk közti távolság.

Amy Herzog darabja óriási szakmai és közönségsikert aratott az off-Broadwayn. Mit szóltatok hozzá, amikor először elolvastátok?
M. P.: Eleinte nem voltam oda a darabért, akármekkora siker külföldön. De ahogy próba közben felfejlik a dramaturgiája, ahogy a rendezőnk, Szabó Máté elemzi és átadja nekünk, mit szeretne, most már nincs el­le­nemre.
R. B.: Piroska személye hatalmas motiváció volt, hogy elvállaljam a mun­kát. Bármilyen lehetett volna a darab, ha Piroskával együtt lehet dolgozni, mindenképpen igent mondtam volna rá.
M. P.: Köszönöm, erről nem is tudtam.
R. B.: A történetet én sem tartottam olyan nagy volumenűnek, mert túl egyszerű, de pont attól lesz bonyolult és mély, amit Mátéval a próbák alatt együtt bele tudunk tenni.
M. P.: Sokfajta darabban játszom, és azt tapasztalom, hogy a közönség érzelmeit sokszor a legegy­sze­rűbb emberi érzések tudják felkelteni. Mit szeret a közönség a színházban? Sírni és nevetni.

Barnabás már dolgozott együtt Szabó Mátéval, a Miskolci Nemzeti Színház rendezőjével és művészeti vezetőjével, Piroska még nem. Milyen a közös munka?
M. P.: Nagyon örülök, hogy Barnabással együtt játszunk, de már nagyon kíváncsi voltam, milyen Szabó Mátéval dolgozni. A darab harmadik szereplője, László Lili, aki a tanítványom volt, már csak hab a tortán. Máté nagyon felkészült, rettenetesen tudja, mit akar, ismeri a karaktereket, a darabot, olyan dolgokat is meglát benne, amit mi nem biztos. Egy színész általában a saját szerepe körül kutakodik, de egy rendező az egészet egyben látja, jól ismeri a szereplők egymás közti viszonyát, és részletesen el tudja nekünk magyarázni, mi rejtőzik a háttérben. Ha nem fedezzük fel benne ezt a többrétegűséget, akkor ő ráirányítja a figyelmet.
R. B.: Összetett módon gondolkodik az emberről, és ez nagyon üdítő a próbák során.

Mi jellemzi a két szereplőt, Verát és Leót? Milyen a viszonyuk?
M. P.: Vera nem Leo igazi nagymamája, mert a második férjének az előző házasságából született gye­re­kétől van, tehát ő egy mostohanagymama. Nagyon jó a viszonyuk, és ez azt jelenti, hogyha a fiú éjjel 3-kor betoppan, Vera ugyan kicsit csodálkozik, de különösebben nem lepődik meg.
R. B.: Az ismerkedésük útja és a köztük lévő viszony nagyon izgalmas. Van egy alapvetően baráti hang kettejük között, de közben mégiscsak kiütközik a generációs különbség. Próbálnak tapintatosan viselkedni egymással, de sokszor nem értik egymás nyelvét. Egy súlyos dráma lappang a történet mögött, a fiú emiatt túlérzékeny helyzetekre, igyekszik folyamatosan felülkerekedni. Érti a nagyanyját, de mindettől a belső háborútól és a magának való megfeleléstől konfliktusos szituációkba keveredik, mert magát valahogy igazolnia kell, akármennyire is egyetért a másikkal.
M. P.: Számomra az is érdekes, mennyivel jobban megérti egymást egy egészen idős és egy jóval fia­ta­labb korosztály, hiszen a fiú a nagymamájával tudja megbeszélni a gondjait, problémáit, amiket a szüleivel nem tud megosztani. Egyszerűen jobban értik egymást, mint a köztük lévő generációval.
R. B.: A fiút lenyűgözi nagyszülei nyitottsága. Jól illusztrálja ezt egy rövid jelenet, ahol Leo olvas egy könyvet, amit Vera férje, Leo nagypapája írt. A nagyapa hangvétele rendkívül nyitott, nélkülözi a cinizmust, ami a régi szép időket idézi. Leo is így próbál meg élni, de az ő generációjából teljesen kikopott a tiszta, hátsó gondolatok nélküli hozzáállás. Ami még fontos, az elfogadás és a feltétel nélküli szeretet. A történet nem úgy zárul, hogy kiteljesedik a kapcsolatuk, hanem innentől lehet építeni egy másik szintet.
hirdetés

Generációs szakadéknak nevezik a jelenséget, amikor eltávolodnak egymástól a korosztályok. Érzékelitek a környezetetekben, hogy nőnek a távolságok?
M. P.: Nekünk még természetes volt, hogy éjjel-nappal bújtuk a könyveket. Ma nagyon ritka az a fiatal, aki olvas. Az internetről tájékozódnak, tisztelet a kivételnek. Ahelyett, hogy felnyitnának egy verseskötetet, inkább megnézik, mit ír róla a Google. De hát ezt nem lehet a szemükre vetni, a mi korszakunkban ezt a szerepet a könyv töltötte be, most meg annyi minden más van.
R. B.: Az olvasás hiánya az én életemben is jelen van, nekem ez állandó problémám, egyfajta kulturális bűntudat. Ebben az információáradatban, amiben folyamatosan élünk, teljesen máshova kerülnek a hangsúlyok. Szerencsére a szakmám vele járója, hogy muszáj olvasnom. Viszont az én generációmhoz képest az utánunk következő jóval kevesebbet olvas, szóval egyre nagyobbak a szakadékok.
M. P.: Átalakul az úgynevezett alapműveltség fogalma is. Mit nevezünk alapműveltségnek vagy általános műveltségnek? Én mást tudok, ő is mást tud. Nem vonhatom kérdőre, miért nem olvasta a Jókai-sorozatot, a Mikszáth-sorozatot vagy Thomas Mannt, amiket mi ennyi idős korunkra már mind ismertünk. Akkor még nem volt televízió, rádiót hallgattunk, remek rádiójátékokat és irodalmi műsorokat sugároztak.
R. B.: A praktikus információk lettek a lényegesek, és nem pedig az általános, átfogó ismeretek. Minden szakosodik, specifikussá válik, mindenki azt tudja, ami a saját szakterületéhez szükséges. Egyre ke­ve­seb­ben tudják, mi hogyan függ össze egymással.

Pályakezdőként mennyire kezeltek partnernek titeket az idősebb színészek?
M. P.: Amikor főiskolásként bekerültem a Madách Színházba vagy a Nemzeti Színházba, Ajtay Andorék, Gobbi Hildáék kollégának tekintettek. Sokszor dühös is vagyok, amikor egy idősebb kolléga azt mondja, hogy a fiatalabb adja meg a tisztelet. Milyen tiszteletet? Örülök, hogy egy ilyen fiatalember egyenrangú kollégának tekint, és a szakmánkban ilyen jól tudunk kommunikálni egymással. Ezt a külföldi forgatásokon is tapasztalom. Az igazi tehetségek a világ minden táján ugyanolyanok, azonnal megtalálják egymást. Dolgoztam Eddie Redmayne-nel, aki 2015-ben Oscar-díjat kapott A mindenség elmélete című filmben nyújtott alakításáért, a Katedrális című sorozatban a nagymamáját játszottam, kint forgattunk Fóton. Eltelt három év, megint együtt szerepeltünk a Madárdal című angol tévéfilmben, azt hittem, nem emlékszik rám, hiszen csak két napot töltöttünk Fóton. Ültem a sminkbuszban, egyszer csak megjelent, kitárta a karját és üdvözölt.
R. B.: Én például sokszor hezitálok, odamehetek-e köszönni egy kollégához vagy nem, mert találkoztam már olyannal, hogy valaki azon húzta fel az orrát, miért én kezdtem a bemutatkozást, de olyannal is, amikor valaki azon sértődött meg, miért nem én kezdeményezem. Ebben a próbafolyamatban viszont a második mondattól kezdve tegezve köszöntem Piroskának. Megérkezett Máté is, és ott volt Lili, akit Pi­ros­ka tanított, ezért azt éreztem, hogy szabad.
M. P.: Munka közben természetes, hogy tegeződünk. Hallottam olyan régi sztorikat, hogy egy harmadik személyen keresztül üzengettek egymásnak a színészek. Ilyen ma már elképzelhetetlen.

Mi az, amit a fiatal színészektől tanulni lehet, és mit lehet elsősorban az idősebbektől elsajátítani?
M. P.: A fiatalokban mindig a merészségüket csodálom, a mi generációnk óvatosabb volt, és a mai napig az, a fiatalok merészen vágnak bele a dolgokba, és teljesen igazuk van. Nyugodtan ugorjunk fejest, mély a medence, nem fog koccanni a fejünk az alján. Annak idején az én drága színészmesterségtanárom, Pártos Géza mindig azt mondta: „Gyerekek, a próbán nemcsak szabad, hanem kötelező rossznak lenni!”. Csak bátorsággal lehet mindent kipróbálni.
R. B.: Az idősebbeknél a tapasztalatból adódó technikát szoktam teljes ámulattal figyelni, hogyan használnak zsigeri, ösztönös szinten gesztusokat, mimikákat. Az is igaz, hogy mintha egy idősebb korú emberre jobban oda kellene figyelni, pont a generációs szakadék miatt fokozottabb a figyelem, hogy meddig lehet elmenni. De fiatal kollégáimtól is tanulok nap mint nap, ez nem feltétlenül korfüggő.




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor