PM Online | Színház

A finn Jussi Moila darabja négy jelenet négy szereplőre komponálva. Mintha négy töredékéletbe engedne bepillantást, melyek végül így vagy úgy, de összefüggnek. Mint ahogyan minden.

Ha az első dominó eldől a sorban, eldől mögötte az összes és az utolsó, bár lehet, hogy nem tud róla, mégis az első lökés következményeként hull alá. Persze ennek akkor, amikor már a földön vagyunk, nincs jelentősége. És egyébként is mindenkinek igaza van. Vagy senkinek.
Szánjuk a nyugdíjas otthonba küldött idős férfit, akit Dióssi Gábor egyszerre formál komikusra és kényszeresen idegesítőre, ahogyan nem áll fel kanapéjáról, mert nem tud, vagy talán csak nem akar, mert már minden mindegy. Aztán megjelenik a halott feleség szelleme, hogy azért legyen egy társ, aki mintha valódi lenne. És tényleg van az egészben valami éteri, ahogyan a finn Lotta Kaihua magyarul szól férjéhez, aki azt hiszi, már nincs odakinn senki, akire támaszkodhat. Pedig vannak még a falakon túl szálak, melyek vékonyak ugyan, és kicsit se figyelnek arra, hogy ne szakadjanak el, de nekik is megvan a saját bajuk.
Ahogy a furcsa kisfiúnak is, aki furcsábbnak tűnik, mint amilyen. Kívülről képes látni önmagát, ahogyan értetlenül nézi retardált társait, és azt, amint könnyeket hullat halott kutyájáért, hogy érzelmeit rockos őrületbe fojtsa. Kaszás Ágnes egyetlen sapka és egy kitömött kabát segítségével válik olyan esetlenül bárgyú kölyökké, akiről nem tudjuk, sajnáljunk-e vagy rúgjunk belé mi is, ahogyan az élet tette.
Aztán van a srác, a lúzer, aki simán csak szét van csúszva, bátornak mutatkozik, de félrebeszél, magát is átveri. Képtelen reagálni a külső világ hívására. Hiába jönnek a haverjai, akik szakasztott olyan vesztesek, mint ő, nem történik semmi. Juhász Kristóf gyáván öregedő tinédzserje kizárja az érzelmeket, azok pedig az ajtón túl nem várakoznak örökké.
De az asszonyban, valahol mélyen, még élnek. Bartsch Kata észrevétlenül ugyan, de keményen megszorítja a lelket, és nem ereszti. Karaktere anyaként és feleségként megbukott, nőként is talán. Ül a széken, a jéghideg pincében – ahol a háttérben felsejlik egy kibelezett Trabant, tisztára mint az ő lelke –, melyben hárman, mint egy antik görög dráma kórusa, próbálják visszakántálni az életbe a nőt, aki csak azt tette, amit elvártak tőle, az eredmény mégis csúfos kudarc.
E záró jelenettel valamelyest értelmet nyer a Fogasház eldugott szobáiban játszódó előadás. Aleksis Meaney minimalista, mégis hangulatteremtő rendezésében a végső állomás mindennek a legmélye, a dohos, érzelmeket hibernáló pince. Jussi Moila darabjának merőkanálja kicsit nagyobb, mint amennyi leves összesen a fazékban maradt, mégis megmutat valamit abból a közhelyes, ám valósan elidegenedő, a kapcsolatokat az életben maradás mögé helyező élővilágból, melyből néha mi magunk is vergődve próbálunk kimászni. A nőnek a pincében nem sikerült. Akaratlanul is ő lett az első dominó. Felsétálva a szűkösen kanyargó lépcsőkön, hallatszik még lentről egy kósza, talán kicsit az egészet feloldó dallam, de a lényeg mégis az, hogy odafönn még van remény.