Elvacakolnak a nagy nemzeti kulturális intézmények vezetésének kérdésével a legfelsőbbnek mondott szinteken, de vacakoljanak csak, nincs ebben semmi kivetnivalót. Az Opera és a Nemzeti Színház nemcsak nevében állami és nemzeti, de finanszírozásában is, az állam fizeti az alkalmazottakat. Ha cserébe azt szeretné a vezetői székben látni, akit a legjobbnak tart, az nagyon is érthető, mi is szeretünk olyan taxiba szállni, amelyiknek a sofőrje tisztában van a gázpedál és a kormánykerék működésével.
A baj csak az, hogy az állam nem személy, nincs ízlése, nem tud dönteni, helyette kénytelenek a megválasztott állami tisztségviselők kinevezni az igazgatókat és főigazgatókat. Mindenen sokat egyszerűsítene, ha maguk az állami tisztségviselők rendszeres színházlátogatók volnának, mert így legalább azt érezné az ember, hogy tudják, miről beszélnek, de, mily sajnálatos, én még protokoll-előadások kivételével soha nem láttam miniszterelnököt az Operaházban. Se most, se tíz éve, se húsz vagy harminc esztendeje. Akkora rendszerváltás még nem történt, hogy a magyar miniszterelnököt foglalkoztassa, hogyan éneklik el a Manon Lescaut-t egy hétköznapon a dalszínházban. Nem panaszként mondom, mindenkinek más az érdeklődése, ők se láthattak még engem soha kormányülésen vagy legalább a Parlamentben. Nem lehet mindenhez érteni, ezért szokás szakembereket fölkérni a döntésekhez. Fogalmam sincsen, hogyan kell féltengelyt cserélni egy kocsiban, ezért vagy szervizbe megyek, vagy megkérek valakit, hogy nézze már meg, mi is a teendő. |
Fogalmam sincs arról, milyen vezetője lett volna Horváth Ádám az Operaháznak. Az is lehet, hogy rossz. De annak biztosan semmi értelme nincsen, hogy a szakmai bizottság őt támogatta, az illetékes miniszter ennek megfelelően ki is nevezte, majd hirtelen megbánta a tettét. Mert ebben a pillanatban a napnál is világosabb, hogy itt az Opera maga senkit sem érdekel. Nem arról folyik a vita, hogy ki a legalkalmasabb ember az intézmény élére. Aki dönt róla, egyáltalán nem jár Operába, és hogy ezek után miféle meggondolások vezetik, azt nem lehet tudni. Egyáltalán semmit sem lehet tudni, azt se, hogy ki játszik kivel és milyen játékszabályok szerint. Ilyenkor viszont érdemes néhány alapigazságot kimondani. Például azt, hogy az állam van az emberekért és nem megfordítva. Hogy bár a kulcs nincs náluk, de az állami kasszába a pénzt az állampolgárok fizetik be. Cserébe talán közölni kellene velük, hogy mi történik és miért.
|
vissza
vissza a lap tetejére
