RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. április 24., szerda
György

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Jegyzet
Pécsről Kisvárdára s vissza
2011-06. szám / Szepesi Krisztina

Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója azt mondta, azért választotta rendezőként Shakespeare A velencei kalmárját, mert színházuk romló gazdasági helyzetére és a városvezetéssel kialakult konfliktusára ez reflektált leginkább.

Talán nem véletlen, hogy ez az előadás a Pécsi Országos Színházi Találkozó és a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja ver­seny­prog­ram­já­ban is szerepel. Persze nem feltétlenül a tematika okán, de nem csupán Bocsárdi színházának gondjairól, hanem a két fesztivál helyzetéről is mesél az örök érvényű alkotó műve.
Már maga a díszlet, vagyis a dísz­let­nél­kü­li­ség is utal a pénz­te­len­ség­re. Igaz, Pécsett emeletes állványzatot kellett építeni az előadáshoz, hogy hasonlítson az erdélyi színház kulisszájára, s a kisvárdai Mű­vé­sze­tek Házában sem lehetett a maga kiüresedettségében megmutatni a színpadteret, azért a színpadot körülvevő, komoran fekete falak s a hosszú évtizedek alatt elkoptatott deszkák visszaadtak valamit abból a depresszív világképből, mely az előadást végigkíséri. Felmerül ugyan a zsidókérdés, hiszen a Shylockot, az uzsorakamatokból élő, gazdag zsidót látványosan gyűlölő Antoniót alakító Mátray Lászlónak kopaszra nyírt fejével és fekete bőr­nad­rág­já­val már-már a homlokára van írva, hová tartozik, van férfiszerelem is kicsit, mely inkább szoros barátság, egyoldalú rajongás egy arra kevéssé méltó, könnyelmű fiatalemberért, s van harc is a szerelemért, amint Bassanio mesebeli ládikaválasztásával elnyeri Portia szívét. Mégis minden a pénz körül forog. A szereplők a pénzért feláldozzák hitüket, azzal akarják kimutatni szerelmüket, és azért tettetnek hűséget.
Pécsett az utolsó utáni pillanatban kellett lemondani olyan programokról, melyek évek óta a fesztivál sajátjai voltak, Kisvárdán pedig megváltak egy állandó játszóhelytől és az ifjú színészjelöltek bemutatásának lehetőségétől. Szerencse azonban, hogy mindkét fesztivál talpon maradt.
A POSzT-on például ismét volt Nyílt Fórum, ahol új magyar drámákat hallgathattunk, s a PanoDráma szervezésében kortárs külföldi darabokkal is ismerkedhettünk. Érdekes és talán kissé kiábrándító is, hogy mindkét esetben a felolvasottakat az epikusság, a dialógustalan antikommunikáció jellemezte. Alig beszélgettek egymással a szereplők, inkább elmesélték, reakcióra nem várva, mi történt velük, mit láttak, hallottak, olvastak és tudnak. Ha ez reflexió a valóságra, márpedig a színháznak ez többnyire jellemzője, akkor ez vészjelzés is, hogy el kellene kezdeni beszélgetni újra. Figyelni, érdeklődni, eszmét cserélni.
Ilyen okból tartottak Pécsett beszélgetést az alternatív színházak és a sok, itt-ott frissen végzett színészpalánta sorsáról is. Elhangzottak észrevételek arra nézvést, hogy mint hajdanán, a friss diplomás színészek kezdjék vidéken a szakmát, mert ott megtanulhatnak mindent a tragédiákról, komédiákról, operettekről, musicalekről és arról, hogy ha csak egy színház van a városban, akkor válik különösen fontossá, mi történik benne. Aztán szó került arról is, hogy az alternatív berkekben nevelkedett művészek a néha abszurd körülmények között végzett művészi munka okán, de mindenképpen sok tapasztalat birtokában akár a jövő kőszínházi vezetői is lehetnének. Beszélgetés azonban nem igazán alakult ki, vérre menő vitába se csaptak át a szónoklatok.
hirdetés

A pécsi mustra versenyelőadásai se nagyon akartak beszélgetni velünk, nézőkkel. Sok esetben valóban gyönyörű képeket mutattak meg, így elámulhattunk a debreceni Mesés férfiak szárnyakkal mesebeli álomvilágán, miközben a színpad forgott alattunk, mintha a vidámpark elvarázsolt kastélyában mindig egy újabb kis mikrokozmoszba pillanthatnánk bele, a szintén debreceni A revizor is inkább alulvilágítottan homályos, komoran groteszk hangulatot közvetített kommunikáció helyett, s a kolozsvári Leonce és Léna csodálatos bábuvilága sem megszólítani akart, mint inkább elbűvölni a végletekig pontos, szépséges színészi játékkal.
Néhány, az „egyszerre nem lehetek két helyen” filozófia okán elmulasztott produkción túl talán a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatói által, Zsótér Sándor rendezésében előadott Brecht-anyag, a Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban mozaikos, töredékes előadása volt a legmegfoghatóbb. Tán meglepő ez egy Brechttől, illetve egy olyan előadástól, mely a darab csupán néhány jelenetét viszi színre, és e jeleneteket is kizárólag a náci Németország hangulata köti össze. Ez a lakásban, szobáról szobára előadott produkció végtelenül közel hozta hozzánk a színészeket, ami pedig nem enged meg nüansznyi hibát sem. Az ifjú, lelkes, testét-lelkét a színházművészetnek odadobó csapat pedig nagyon finoman bánt a nem létező távolságokkal és az elrajzolt jelenetek hitelesítésével. Nagy kár, hogy ez egy díjhoz nem volt elég.
A programok pedig egymásba fonódtak, alkalmasint egy időben kezdődött egyetlen napon egyszerre öt, így a fesztiválhangulatot, vagyis az egyik előadásról a másikra rohangálás élményét Pécsett kevéssé élhettem át. Annál inkább Kisvárdán, ahol gondosan egymás utánra szervezték a programokat, így történhetett meg, hogy egy nap akár két kiváló produkcióra is odaérhettem, s a kettő között, útba ejtve a „Régi ízek szabadtűzön” gasztronómiai vásárt, elmajszolhattam egy rongyos lapotyát, fél tucat grízfánkkal megspékelve. Aznap délután a Szabadkai Népszínház Updike regénye nyomán készült Eastwicki boszorkányok előadását kacaghattam és izgulhattam végig, mely határozottan nem akart hasonlítani a Jack Nicholson fémjelezte kultfilmre. Itt a három nő – Kalmár Zsuzsa, Vicei Natália és Pesitz Mónika – nem nőisorozatos karikatúrát formázott, hanem valódi, színes, egyszerre bátor és gyáva, nőies és szürke, gondolkodó és ostoba, megvezethető és furfangos egyéniségeket. Mezei Zoltán pedig belépőjével, majd egész előadás alatti jelenlétével végérvényesen elhitette velünk, ő az a Daryl Van Horne, aki bár helyenként pökhendi kis faszkalap, azért néha elegánsan odaadó, s mindenképp az a férfi, akiért nem csak ez a három nő ugrana kútba. Maga az ördög, aki ismeri az összes vágyat, beteljesíti azokat, és igazán csak annyit kíván érte, amennyi jár neki. Hiszen ha ingyen kapod a jót, gondolnod kell arra, egyszer majd kérnek érte valamit cserébe.
Aztán a Vajdasági Tanyaszínház mintha fel kívánta volna oldani a bennem gyűlő feszültséggel teli elégedettséget, Tóth Ede A falu rossza című népszínművét olyan végtelen lelkesedéssel, odaadással, tehetséggel, szívvel és csapatmunkával adta elő, hogy az ember nem kérhette számon a csehovi mélységeket, pláne, hogy azért egy részük mégis ott volt. A reménytelen szerelmes, a nő, akit mindenki rossznak és szemérmetlennek tart, és ezért szép lassan már ő is elhiszi magáról, kevesebb, mint mások; a férfi, aki szerelmével majdnem halálba üldözi a vágyott nőt, s a piti tolvaj, aki épphogy megússza, mind valódi tragédiák. Mindez pedig történt Táborosi Margaréta nagyon is komolyan vett rendezésében, ahol a falu mind a 23 lakójának önálló, felismerhető egyénisége van, s ahol a zene, az ének és Kis Zsélykó koreográfiája olyan pluszt ad az előadáshoz, amitől annak szakmai értékei megkérdőjelezhetetlenek.
És ha a lepényhal meg utoljára, akkor az is biztos, hogy jövőre is lesznek színházi fesztiválok. Márpedig többnyire a lepényhal szokott.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor