RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. augusztus 22., csütörtök
Menyhért, Mirjam

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Kritika (3)
Miranda – Gyulai Várszínház
2011-07. szám / Szepesi Krisztina

A gyulai Erkel Művelődési Központ színpadának bal első szegletében egy kettlebell pihen a maga keresetlenségében. Ezek szerint tehát valamikor minimum a nyolcvanas években járunk a Szovjetunióban.

Persze ha az orosz vassúlyzó mögé nézünk, még ennél is konkrétabb korrajzot kapunk. A föltehetőleg lakótelepi szoba szocreál szű­kös­sé­gé­be belefér egy egész falat beborító könyvespolc, telis-tele ol­vas­ni­va­ló­val, előtte díszpálma ágaskodik, kopottas, barna bútorokkal övezve, a lehajtható, tükrös bárszekrényből balett-táncosnőt formázó nippek fi­gyel­nek, miközben zúgva-vibrálva táncolja halálba magát a fekete-fehér tévében a hattyú. A csendélet zajtalanságát alig is zavarja meg a pa­pucs­ban, köntösben csoszogó, kopasz férfi virágos fazékkal, aki egy értelmi és testi fogyatékos, fotelben bambuló lánynak készül enni adni.
Mintha belenyugodtak volna abba, hogy ez a sorsuk. Lassan kiderül, hogy életük nem mindig volt ilyen reménytelen. Lehet, hogy korábban gaz­da­gok voltak, villában éltek, szolgák hada leste minden kí­ván­sá­gu­kat. És az is lehet, hogy nem. Amennyire realista a tér, annyira irreális a létezésük. Az se biztos, hogy a férfi a lány apja. Lehet, hogy szeretők voltak hajdanán, sőt, az is meg­es­het, hogy a lány valaha táncosnő volt, legalábbis meglehetős szeretettel bánik a porcelánfigurákkal, és kezével is balettra emlékeztető mozdulatokat formáz, aztán egy baleset után a férfi magához vette, hogy ápolja, tisztán emberbaráti szeretetből.
És az is lehet, hogy a férfi Prospero, a lány pedig Miranda. Tekintve, hogy Oskaras Korsunovas Shakespeare A vihar című műve alapján állította színpadra az előadást. Arról nem is beszélve, hogy a furcsa pár minden este eljátssza a klasszikus történetet, csak úgy, a saját maga szórakoztatására. Ezúttal pedig a miénkre is, mert nekünk, nézőknek alkalmunk nyílik belesni az életükbe. Kicsit tényleg kukkolónak érzem magam, mintha jogtalanul lopnék pillanatokat idegenek magánéletéből. Aztán egyre kevésbé vagyok betolakodó, hiszen Povilas Budrys és Airida Gintautaite játszani kezd. Nekünk. Ha úgy tetszik, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. A szikár, testben és verbálisan is hajlékony színész eljátssza a mágiához vonzódó, olvasott Prosperót, Milano hercegét, annak öccsét, Antoniót, aki előbbit elűzte lányával együtt, hogy megkaparintsa a trónt, aztán újra előbukkanva a szoba közepén néha pokol kapujaként tátongó tolóajtó mögül Calibant, vérbő, túlmozgásos, félelmetes és ostoba vademberként. A lánynak Miranda szerepe jut, s ekkor még eredeti karakterében maradva nehézkesen beszél és mozdul, aztán Arielként a szellemet, aki erejével vihart képes teremteni a semmiből, már valóban légies tüneményként adja.
hirdetés

Kétségtelenül bravúros, ahogy Budrys egyik pillanatban Prosperóként átkozódik és sajnálkozik rossz sorsán, miközben az Antoniónak képzelt katonai kabátot egy elegáns karfeszítéssel a földre viszi, hogy aztán agyba-főbe verje, a következő percben pedig már Antonióként okoskodik frissen megszerzett hatalmáról, megint máskor pedig Caliban bőrébe bújva egy porszívócsővel hímtagot formázva mászik rá felajzva a menekülni nem tudó, mozgássérült Mirandára. Szép az is, ahogyan Gintautaite, hosszas mozdulatlanság után kilépve korlátai közül, a díszlet tetején szinte lebegve irányítja a szelet, és az is, ahogyan a vihart egy recsegő rádió éteri susogása és zúgása szimbolizálja.
Néha elfeledjük, de aztán egy-egy kellék használatával eszünkbe jut, hogy még abban a lepattant, szűkös kis szobában vagyunk, és nem a királyi udvarban vagy épp egy elhagyott szigeten. És emiatt folyton ott motoszkál az a gondolat is, hogy ez a férfi nem Prospero, csak a szerepét játssza, mert igaziból valakin bosszút akar állni, aki ide juttatta őt és a lányt, aki lehet, hogy a lánya, de az is lehet, hogy senkije sem. És végül belezavarodom kissé, hogy akkor ez most csak egy játék, a valóság, a kettő ötvözete vagy épp egy megkeseredett férfi rémálma csupán, aki várja, hogy megcsörrenjen a telefon, mert már nem fűti más, csak a bosszú, és végül nem marad más, csak rengeteg miért.
A miértekre pedig nincs válasz, ha mégoly fantasztikus is a színészi teljesítmény és monumentális a rendezői elgondolás a litván OKT/Vilnius City Theatre előadásán. Ülök a gyulai Shakespeare Fesztivál világpremierjén és keresem a válaszokat. Mi végre a színészi bravúrok, Dainius Liskevicius ezer titkot rejtő díszlete, az előadás végén a semmiből dübörgő basszusra berobbanó balett-táncosok neoklasszikus hattyúimitációja, s mi szükség volt Shakespeare szövegére, ha végül hatásvadász sötétség van úgyis, és csak a telefon csörgése szakítja meg a csendet, melynek ha akarom, van jelentése, ha akarom, csupán zaj.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor