RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. február 23., szombat
Alfréd

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Jegyzet
Kicsattanó életkedv és tartós búskomorság – Gyulai Várszínház
2011-07. szám / Bóta Gábor

Kijön a Szentivánéji álom elején két, bohócnak a maszkírozott, vásott rosszcsont, Sang-bo Kim és Jung-Yong Jeon megszemélyesítésében. A félénkség és a vagányság különös keverékei. Kissé riadtan, de óriási kíváncsisággal kémlelik a publikumot,

módszeresen végigmustrálnak minket, valamennyien úgy érezhetjük, hogy a szemünkbe néznek. Magyarul mondanak néhány mondatot, ami már-már konvencionális kedveskedésnek számít külföldi együt­te­sek esetében, de ők nem udvarias ünnepélyességgel beszélnek. Bo­hó­co­san eljátsszák, milyen küszködve, de mégis örömmel préselik ki magukból ezeket a számukra totálisan ismeretlen szavakat. Emberien setesuták, miközben pillanatok alatt kiderül, hogy mindent tudnak a szakmáról. Ez a fiatal férfi és nő, akik ikerpárt formáznak, így ketten, összeforrva, a csintalan Puckot alakítják Shakespeare remekművében. Ha kell, egyszerre mozog kezük-lábuk, de rakoncátlan széthúzásra, egymással való perpatvarozásra is képesek, berajcsúrozzák az egész színpadot. A többi szereplő is ezt teszi. Féktelen energiáikkal csak­nem szétfeszítik a gyulai vár masszív, vaskos falait. A dél-koreai Yohangza Theatre Company színészei olyanok, mint az örökmozgó kölykök, akik elkezdenek ugrálni egy díványon, és szinte soha nem hagyják abba. Kiváló akrobatikus képességekkel rendelkeznek, nagyszerűen táncolnak, és közben akár énekelnek is, jól mondanak prózát, és mindannyian zenélnek is. Aki nincs benne az adott jelenetben, az éppen zenekart alkot. Az igencsak ritmusos, olykor meglehetősen hangos zenével még följebb srófolják a hangulatot. Mindenki remek fazon, csudapofa. Van égimeszelő és kevésbé magas színész, van olyan, bőrébe szintén nem férő középkorú, akit idősnek maszkíroztak, így annál inkább lenyűgözőnek hat, milyen fizikai teljesítményre, rafinált kunsztokra képes. Van azért a produkcióban néhány jelentőségteljes csend, adódnak elkámpicsorodások, kiborulások, elanyátlanodások, érzelmi amplitúdók. De azért az alaptónus a kirobbanó életkedv, az „ide nekem az oroszlánt is” mindent akaró, élethabzsoló mámora.
hirdetés

A rendező, Jung-Ung Yang persze jól meghúzta Shakespeare szövegét, hiszen ez mozgásközpontú előadás. Amikor a szerelmesek féltékenykednek, ölre mennek, felhasználják a harcművészetek eszközeit is indulataik kifejezésére. Még a dühkitörésekben is vásott játékkedv van, senki nem gondolja, hogy a szereplők kést, tőrt fognak egymásba mártani, netán hátba támadják a másikat. Ez szép mesevilág, amihez ráadásul meleg, hibátlanul csillagos este párosul. Láttam már sokkal mélyebb, alaposabb elemzésen nyugvó produkciót, de ennyire telivéren élettel telit keveset. Nem tudunk elszakadni egymástól, a színészek ott várnak bennünket a kijáratnál, lehet velük dumálni, kezet fogni, fotózkodni, csaknem keblükre ölelnek bárkit, és miattuk mi is kicsit szebbnek látjuk a rút világot.
A világhírű Robert Sturua, a grúz Rusztaveli Színház – ami az ottani Nemzetinek számít – művészeti igazgatója viszont annak ellenére, hogy vígjátékot rendezett, az élhetetlenül elaljasodott világot akarta megmutatni. A Vízkereszt, vagy amit akartok, Shakespeare nagy vígjátékainak sorát zárja, tulajdonképpen szintézis. Sturua még a kereszténység misztériumát is belelátja, és a produkció végére eljut egészen a keresztre feszítésig. Borús, ködösen elmosódott, búskomor hangulatú látványvilágot teremt, benne némiképp fáradt, energiájukat vesztett legyekként szédelgő szereplőkkel. Akik nem nagyon látják, merre is vezet az útjuk. Vagy ha sejtik valamennyire, hát nem lesz tőle jókedvük. Ez a produkció sok tekintetben éppen az ellenkezője a koreai előadásnak. Vontatottan, vérszegényen letargikus. Az Erkel Ferenc Művelődési Központban, légkondicionálás híján, a vagy negyven fokban izzadnak a színészek és a publikum tagjai egyaránt. Jó néhányan a szünetben menekülőre is fogják. Ez egy igen jelentős alkotó – kolosszálisan formátumos Hamlet-rendezése fejbe kólintóan erősen hatott annak idején Gyulán – kevésbé sikerült munkája. Középpontba kerül benne Malvolio, akit egészen elsőrangú színész, Zaza Papuashvili alakít. Malvoliót mindenki élvezettel kigúnyolja, nagy elánnal kibabrál a különcnek tartott szerencsétlennel. Papuashvili remekül eljátssza azt a folyamatot, ahogy gyűlik benne az elkeseredés, a kiszolgáltatottság-érzés dühvé és ebből táplálkozó, cselekvésre kész agresszióvá válik. Malvolio Sturua koncepciója szerint a produkció végén, mint egy véres Shakespeare-tragédiában, halomra lődözi a társait. Keserű vég. Az egymásnak feszülő, elfajzott indulatok drámája. Fontos mondandó. De a megvalósítás közel sem olyan elementáris, mint a kevésbé fontoskodó, de szétrobbanó energiájú koreai társulat esetében.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor