RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. augusztus 22., csütörtök
Menyhért, Mirjam

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Itt elbújni nem lehet
2011-07. szám / Szepesi Krisztina

A lassan legendássá váló Máté Gábor-osztály Zsámbékon ebben az évben Mészáros Máté életét dolgozza fel előadásában, aki úgy érzi, 35 évesen már nem feltétlenül a főiskolás évekről és a színházról kell beszélnie, sokkal inkább a gyerekkoráról, ami meghatározta felnőtt életét is.


Amikor tavaly kiderült, rólad szól majd az előadás, mi volt az első reakciód?
M. M.: Megijedtem. Tele vagyok várakozással és szorongással. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy végig kell néznem az életem pillanatait, hanem arról is, hogy a többiek mit gondolnak rólam. Mostanában nagy változások jöttek, hiszen felkerültem a Vígszínházba Egerből, ami elég­gé elterelte a figyelmemet az életemről való gondolkodástól. Minden napra jutott egy feldolgozandó élmény, mindent először csináltam. Aztán meg kellett szokni Budapestet, a közlekedést és az albérletet. Így nem nagyon maradt időm arra, hogy végiggondoljam, mi fontos az életemben.

Kitárulkozó vagy inkább zárkózott leszel?
M. M.: Szerintem könnyű eset leszek az osztálytársaim számára. Bármit kérdeznek, válaszolni fogok. Szeretnék nem ragaszkodni a saját verzióimhoz. Ideális esetben persze az emberről nem nagyon gondolnak mást, mint ő saját magáról, de kis különbség mindig van, és pont ezek az eltérések lehetnek érdekesek.

Mi az, amiről feltétlenül mesélni szeretnél?
M. M.: Szeretném, ha a gyerekkoromról több jelenet szólna, mint a főiskolás évekről vagy a színházról. Eleinte az előadásokban nagyon meghatározóak voltak a főiskolai élmények, hiszen többekkel ott ismertük meg egymást, de ahogy távolodunk tőle, már más dolgok fontosak. Nálam eléggé meghatározó, hogy elvált szülők gyermekeként nőttem fel.

Mit változtatott ez az utadon?
hirdetés

M. M.: Elég későn jöttem rá, mit akarok csinálni, hiszen 21 évesen kerültem az Új Színház stúdiójába, és még akkor sem azért, mert színész akartam lenni. Nem voltak meghatározó színházi élményeim, a felvételin azt se tudtam, ki Székely Gábor, Ács János és Novák Eszter, akik szemben ültek velem. Húgom, Sára akkor már a színművészetire járt, gondoltam én is megnézem, milyen ez. Határozatlanságomnak talán a szüleim válása is oka volt. Persze ezt egy szülőnek is nagyon nehéz feldolgozni, ahogy apámnak is. Az, hogy még 18 éves korom után is érezni akarta a befolyását az életemre, mert nem voltunk együtt annyit a válás miatt, egy idő után már nyomasztott. Pedig ő csak ugyanazt akarta, amit egy átlagos apa. Én pedig meg akartam szabadulni ettől, ami nagyon furcsa, rossz érzés volt. Közben meg volt nyomás, mert mindkét szülőm közgazdász, szóval eleinte azt akarták, hogy orvosira, közgázra vagy jogra menjek, de ez engem mind nem érdekelt. Viszont amikor megkérdezték, mi érdekel, azt se tudtam megmondani. Gitároztam, az érdekelt. De az se annyira, mert nem gyakoroltam eleget. Szerintem ahhoz, hogy egyáltalán a színészi pálya felé mentem, kellett az, hogy kicsit drasztikusan reagáljak a szüleimre. Erről a lehetetlen állapotról szeretnék beszélni, amibe egy kisgyerek kerül, amikor elválnak a szülei. És nyilván azért is foglalkoztat ez mostanában, mert öt éve van egy gyönyörű kedvesem, és egyre inkább érzem, közeledik az idő, amikor majd nekem is lesz családom, én is apa leszek.

A közelmúlt meghatározó élménye pedig az volt, hogy 8 év után az egri Gárdonyi Géza Színházból a Vígszínházba szerződtél.
M. M.: Amikor Eszenyi Enikő felhívott, rögtön éreztem, nem kellene nemet mondani, mégsem volt könnyű a döntés. Először Csizivel, az igazgatómmal (Csizmadia Tibor – a szerk.) beszéltem, aki elmondta, nem valószínű, hogy újra pályázni fog az igazgatói posztra, arra pedig nem tudott válaszolni, mennyi esély van arra, hogy olyan ember lesz az új vezető, aki abban a szellemben folytatná a munkát, mint ő. Vagyis azt gondoltam, egy év múlva úgyis elmennék. De még akkor is érdemes lett volna elgondolkodni, ha Csizi folytatta volna. Amikor eljöttem, bizonyos értelemben az egyik legjobb magyar színháznak éreztem az egrit, de mégse elég jónak. A nyolc év elég volt, és bár áldom az eget, hogy Egerben kezdhettem tanulni a szakmát, mivel ott már elértem valamit, nagyobb szakmai kihívást akartam.

A Vígszínház teljesen más, mint az egri.
M. M.: Csak a Rómeó és Júliában játszottam az első évadomban, így még nem látom át teljesen, milyen lesz itt a munka. De amikor a hívás jött, amúgy se tudtam volna más olyan színházat mondani, ahová szívesen mentem volna. A második szezonom már sokkal mozgalmasabb lesz, három bemutatóban játszom. A Lenni vagy nem lennivel kezdünk, amit Marton László rendez, utána Gothár Makrancos hölgye jön, és a végén Eszenyi rendezi a Lovakat lelövik, ugye? című előadást. Tovább játsszuk a Rómeó és Júliát és beugrottam Az öldöklés istenébe is.

Sokfélék voltak a szerepeid Egerben is és úgy tűnik, a Vígben sem skatulyáznak be.
M. M.: Rajtam is múlt, hogy nyolc év alatt voltam Shylock, Micimackó, nyomozó a Párnaemberben, játszottam vígjátékban, tragédiában, zenés előadásban is. Meg kellett győznöm a színház vezetőit, hogy velem érdemes dolgozni. Nagyon szerettem Egerben próbálni, és jól érzem magam a Vígszínházban is. Látom, hogy ez egy nagy gyár, ami megnehezíti a munkát, de iszonyatosan élvezem, hogy ekkora színpadon, ennyi embernek játszhatok, és azt az energiát is, amit ezer ember ad vissza. Az biztos, hogy itt elbújni nem lehet.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor