RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2019. április 25., csütörtök
Márk

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Kritikus pecsét – Egy nagy marhaság kezdődött el
2011-08. szám / Bóta Gábor

Cserhalmi György egyike azoknak, akik a legtöbbször kapták meg a Színikritikusok Díját. Valaha igen fontosnak tartotta a kritikát, amit ma már nem nagyon olvas, mert szerinte nem őrizte meg a függetlenségét.


Emlékszel rá, hányszor kaptál Színikritikusok Díját?
Cs. Gy.: Nem nagyon tudom, mert mindig összekeverem a Film­kri­ti­ku­sok Díjával.

Fontos volt a számodra, vagy még egy díj, és annyi?
Cs. Gy.: Ez azért nem így van. Nagyon ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Azt gondolom, hogy igen régóta másképp – politikai szándékok mentén – működik a kritika, mint ahogy kellene. Ezért már nem is érdemes olvasni. Ugyanakkor pedig, amikor az em­ber kap egy Színikritikusok Díját, rettenetesen elégedett. Ha a kritika a helyén lenne, úgy, ahogy ez valamikor volt, akkor ez nagyon komoly elismerés lenne.

Mikor volt szerinted a helyén?
Cs. Gy.: Az utolsó tíz, tizenkét évben veszem észre, hogy bizonyos újságok az egyik érdek mentén, mások más érdek mentén ítélik meg a színészeket, színházakat, rendezőket, tervezőket. Tehát egy nagy marhaság kezdődött el, és folytatódik a mai napig. Ezt a harcot én eléggé kívülről nézem, és baromira nem tetszik.

Körülbelül megmondható előre, mit ír majd egy baloldali és mit egy jobboldali lap?
Cs. Gy.: Tökéletesen. És az is, hogy melyik színházról fogja azt írni. Azt is meg tudom mondani, melyik színházba nem látogat el egyáltalán egyik vagy másik oldal kritikusa. Szóval nagyon rossz, előítéletes rendszer működik a kritikánál is, és az a baj, hogy mindegyik oldal meggyőződéssel állítja, hogy neki van igaza.

És ez korábban, a szocializmusban, nem volt így?
Cs. Gy.: Mindig volt egy politikai szándék. De hiába volt valami sanda szándék, például a kiváló szolnoki, kaposvári előadások esetében, a hőskorszakban, a kritikusok kénytelenek voltak szembesülni nagyszerű előadásokkal.

Akkoriban a jó kritikusok nem éppen hogy a feltörekvő, igazi színházi műhelyeket támogatták, akár még a hatalommal szemben is, miközben azzal nyilván számolniuk kellett, hogy minden kritika jelentés is néhány íróasztalon?
Cs. Gy.: Igen, ez pontos megfogalmazás. Az úgynevezett vezető kritikus mindig kis spéttel vette észre, hogy árnyékra vetődött, de azért ez a spét eltartott akár négy, öt, hat bemutatóig is, és akkor egyszer csak átállt. Először teljesítette pártunk és kormányunk felé a kötelességét, majd átállt, mert már szakmai szempontból nem lehetett tartani az addigi vonalat.

Ezt mindenkire érvényesnek tartod?
Cs. Gy.: Korántsem. Akkor megjelent egy egészen új kritikus nemzedék, melynek tagjai eléggé pontosan látták a dolgokat, és nem voltak elragadtatva a rendszertől. Következésképpen semmilyen szinten nem óhajtották kinyalni a fenekét.
hirdetés

És azok, akik közülük még most is írnak, szerinted most beálltak a sorba valamelyik párt oldalára?
Cs. Gy.: Én azt mondom, hogy ezek nem sorok, hanem szigetek. Mindegyik parlamenti pártnak valami más elképzelése van arról, milyennek kellene lennie a magyar színháznak, és mindegyik elképzelés brutális tévedés, ahogy a politika hozzá tud állni a kultúrához.

Benned nincs sértettség? Hiszen rögtön az első rendezésedért, amikor a Pillantás a hídról című Miller-darabot állítottad színre, kaptál hideget, meleget.
Cs. Gy.: Ez engem azért nem érint, mert én soha nem mondtam, hogy rendező vagyok. Próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel. Abszolút tisztában vagyok a képességeimmel. Egyáltalán nem zavartak ezek a kritikák.

Színészként hogyan reagálsz a kritikákra?
Cs. Gy.: Az utóbbi időkben szinte egyáltalán nem olvasok kritikát, csak ha felhívják a figyelmemet valamelyikre. Valaha hihetetlenül fontos volt, mit írtak a Katona József Színház-beli, a korábbi Nemzeti Színház-beli vagy veszprémi működésről.

És ma ez miért nem fontos?
Cs. Gy.: Mert ugyanúgy, mint a magyar értelmiség, a magyar kritika is felszámolta magát, hiszen nem független. Az az értelmiségi, aki független. Aki bárhol szónokol, ágál, nyal, tányérozik vagy kalapot tart, az nem értelmiségi.

A színészek és pláne a színházigazgatók nem álltak be ugyanígy a sorba?
Cs. Gy.: De. Ezt még valahogy meg is értem, amikor az önkormányzatoknál azt neveznek ki, akit akarnak, és a szakmai véleményezés szinte csak díszítés, margó, sorminta. Vagyis egy társulat nagyon függőségi helyzetben van, és ez azzal jár, hogy a nagyságos urak rögtön el is mondják, hogy ők mit szeretnének látni. Aki ennek ellen tud állni, az remek fickó. Aki ennek nem tud ellenállni, hát az olyan, amilyen. De a kritikának nem kéne föltétlenül ezt a gyakorlatot követnie.

Látsz arra esélyt, hogy a helyzet javuljon, vagy ez már hosszú ideig így marad?
Cs. Gy.: Az csak vágyálom, amit erről elmondhatok. Aki nem odavaló, az húzzon el. A politika ne akarjon kultúrát csinálni, hanem kultúrát akarjon támogatni. Nem kultúrpolitika kell, hanem politikai kultúra, és akkor majd helyükre kerülnek a dolgok.




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor