Interjú
Ahol önmagam lehetek
2014-12. szám / Szepesi Krisztina
Nagy Zsolt első évadát tölti az Örkény István Színházban, ahol épp a Tartuffe január 16-i bemutatójára készül. És bár azt mondja, ez a színház kicsit olyan, mint ő maga, azért úgy kerek a világ, ha folytatja a munkát a Titkos Társulattal, és minden olyan feladatot elvállal, amit érdekesnek talál.
 A Nemzeti Színház kapcsán mondtad, hogy másként fogalmaztál, más érdekelt, outsidernek érezted magad. Az Örkény miben más, mint a többi kőszínház?
N. Zs.: Talán mert bizonyos szempontból az Örkény is outsider. Más a rendezők gondolkodása, más irányokat keresnek, amiben benne van a mainstreamről való leválás, és épp ezért máshogyan nyúlnak a közönséghez, másként szólnak a fiatalokhoz.
Vagyis akkor ez pont neked való hely?
N. Zs.: Mindenképpen. Nem mennék olyan színházba, ahol nem érdekel az, amit csinálnak. Ha nem gondolnám, hogy jó helyen vagyok, olyan emberek között, akikkel termékenyen tudok dolgozni, és akiktől nagyon sokat tanulhatok, nem lennék itt. Láttam sok előadásukat, ismerem a színészeket, sokukkal dolgoztam is együtt, szóval semmiképp sem kényszermegoldás volt részemről ide jönni, inkább egyfajta kíváncsiság volt bennem, hogy hogyan lehet itt dolgozni. Tavaly már játszottam a Meggyeskertben, amit Zsótér Sanyi rendezett, aki egy avantgárd színházi formákkal dolgozó, igazi underground figura. És ha neki helye van az Örkényben, akkor úgy érzem, nekem is.
Bagossy László sem egy klasszikus gondolkodású rendező, akivel most Moliére Tartuffe-jét próbáljátok veled a címszerepben. Ez a szerep már teljesen más, mint az a keményfiú karakter, amit korábban rád aggattak.
N. Zs.: Nem annyira, talán épp ezt fogjuk kihasználni. Vagyis ez a szerep sem rugaszkodik el majd nagyon attól, amilyen én vagyok. Sok rétege van mindannyiunk személyiségének és ahhoz képest akasztanak ránk mások címkéket. Én is megkaptam a sajátomat, de nem csak ez vagyok, ám ez csak egy hosszabb munkafolyamat alatt derülhet ki, olyan közös munkával, amilyet Schilling Árpáddal évekig csináltunk a Krétakörben. Abban viszont mindenképp különbözöm Tartuffe-től, hogy én nem hagynám idáig elmenni a konfliktusokat. Ez a figura egy szarkeverő, egy csaló, én pedig nem érzem magam annak. Persze azt nem mondanám, hogy nem hazudtam soha életemben, szóval van fogalmam arról, milyen az, amikor valaki hosszan és profin hazudik, amivel megvezet embereket, még ha nem is akar rosszat. Ezek a csúsztatások mindenkiben ott vannak. Nagyon kevés olyan embert ismerek, akik teljesen egyenesen és nyitottan élik az életüket. Ez Moliére kritikája, hiszen ha jó mélyen belegondolunk az életünkbe, mind megtaláljuk a metszéspontokat ezzel a figurával.
Azért amiről te beszélsz, azt néha kegyes hazugságnak hívják.
N. Zs.: Nincs olyan, hogy kegyes hazugság. Azt is hazugságnak hívják, csak mi találtuk ki, hogy kegyes, mert azt hisszük, azzal megkímélhetünk valakit a fájdalomtól. Pedig nem, hiszen ilyenkor a másik ember nem tudja, hogy mire gondolunk, mit akarunk. És Orgon figurája meg a többi hiszékeny ember a darabban itt van a 21. században is, amikor elfogadjuk, hogy például telefonon keresztül gyógyítanak kuruzslók. Nem véletlen, hogy ez a darab négyszáz éve él.
Ezeket az összefüggéseket mennyire lehet átadni színészként?
N. Zs.: Ha az ember értelmesen fogalmaz a színpadon, a néző meg fogja érteni. Ők is csak arra várnak, hogy valaki végre értelmesen beszéljen hozzájuk. A politikusok is sokkal többet érnének el, ha értelmesen beszélnének, csúsztatások nélkül, nyíltan, konstruktívan. De pont erről szól ez a darab is. | hirdetés
 |
|
Kárpáti Péterrel továbbra is együtt dolgoztok a Titkos Társulatban. Ezek a munkák emlékeztetnek a régi krétakörös időkre?
N. Zs.: Csak azt vállalom el, ami érdekel. Kárpáti Péterrel már több mint öt éve dolgozunk együtt, de még mindig érdekel, hogy mit gondol, és hová tudunk tovább lépni a mi kis utazásunkban. Érdekel, hogy tart össze egy alkotó közösséget egy szellemi alapkő, hiszen nincs se pénz, se épület, csak a gondolat. Keressük a gondolkodás, az alkotás szabadságát, hogy hogyan épül fel a színház, a közös munka; miről, hogyan kell beszélni 2014-ben, és egyáltalán ki ma a néző. Ez egy közösség, ahol ezekre a kérdésekre is keressük a választ. Ez érdekel az Örkényben is. De ez érdekel azóta, amióta elkezdtem színházzal foglalkozni, amit erősített bennem az a sok alkotó, akikkel az évek során találkoztam. Süsü (Schilling Árpád – a szerk.) vagy Mundruczó Kornél, akivel épp most jöttünk haza Zürichből, ahol a Demenciát játszottuk, mind olyan személyiségek, akik nagyon komolyan gondolják a színház szerepét a kultúrában. És nemcsak azért, mert ez egy szelep, ahol az ember leengedheti a fölös energiát, kifröccsentheti a színpadra a szellemi tartalékát, hanem azért is, mert van nevelő szándéka, és olyan felületet ad, ahol értelmes emberek kommunikálhatnak, közösen gondolkodhatnak.
Miközben az Örkényben is rengeteg feladat vár még rád.
N. Zs.: Rögtön a Tartuffe után elkezdjük Székely Csaba Csoda, ahogy élünk című darabját, amit Ascher Tamás rendez, aztán Polgár Csabival csináljuk A hét szamurájt. De benne leszek az egyetemen egy Iphigénia Auliszban rendezővizsgában, és Dunaújvárosban is megy tovább az Amphitryon, amit Hegymegi Máté rendezett. A rádióban pedig készül egy Danilo Kis-előadás Szemző Tiborral. Ezek mind együtt fontosak.
Azt mondtad régen, hogy kamionsofőr szerettél volna lenni. A színészet mennyire esik ettől messze?
N. Zs.: Az, hogy gyerekkorodban olyan romantikus vágyaid vannak egy kicsi faluban, hogy meg szeretnéd fordítani a világot, és úgy érzed, a családodban és a társadalomban se találod a helyedet, erre pedig éppen jó a kamionsofőrség, amivel beutazhatod a világot, mert amúgy is jobb lesz neked egyedül, azért elég szomorúnak tűnik. Pedig én csak azt szerettem volna mindig, hogy figyeljenek rám az emberek. Figyeljenek oda arra, hogy én is létezem. És megtaláltam a színházat, ahol egy olyan formában tudok kommunikálni az emberekkel, ahol más bőrében ugyan, de mégis önmagam lehetek.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
