Interjú
Nélkülük nem lenne modern zenés színház
2015-01. szám / Szepesi Krisztina
Szűcsborus János, a Madách Színház főmérnöke és szcenikusa 15 éve, miközben tanít és folyamatosan tanul maga is. A Magyar SzínházTechnikai Szövetség elnökeként pedig a háttérszakmák elismeréséhez a tavalyi évtől a Tolnay Pál Életműdíj megalapításával járult hozzá, hiszen e szakemberek nélkül nem is létezhetne a modern zenés színház.
Az egyetemről mennyire vezetett egyenes út a színházhoz?
Sz. J.: Amikor a tanulmányaimmal végeztem, hazamentem Szegedre és a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Műszaki tanszékére kerültem. 1976-ban pedig, amikor a Magyar Televízió elindította a körzeti televíziózást, megpályáztam egy számomra ismeretlen állást, de mivel rádió-televízió-híradástechnikai szakon végeztem, tudtam, hogy a végzettségem alkalmas rá. A műsorkészítés összes területével foglalkoztam, ám egy idő után, amikor már a pálya minden szépségét megtapasztaltam, nem éreztem új kihívást, és a stúdiómunka sem volt igazán megfelelő az én habitusomhoz. Akkoriban megkérdezték, volna-e bátorságom elvállalni a Szegedi Szabadtéri Játékok műszaki vezetői feladatkörét. Ezt nagy kihívásnak éreztem és bele is izzadtam az első években, de olyan mesterek mellett lehettem vezetőtanonc, mint Fehér Miklós és Varga Mátyás Kossuth-díjas díszlettervező. Színházszakmai és vezetéstechnikai szempontból is nagyon jó iskola volt ez a munka. Amikor a Szegedi Nemzeti Színházat olyan nevek fémjelezték, mint Ruszt József, Gregor József és Imre Zoltán, akkor csábítottak engem át a Szabadtériről. Később elindult a kettő összevonása infrastrukturálisan, ami sok problémát vetett fel, de mindezek ellenére néhány évig mindkét intézmény műszaki vezetői-főmérnöki feladatát elláttam. Amikor ott végül megköszönték a munkámat, talajvesztett lettem, de addigra már volt híre a tevékenységemnek, így jöttek ajánlatok, végül aztán a Madách Színházban kötöttem ki.
Ahol most már 15 éve dolgozik.
Sz. J.: Egy vezető színházba kerültem 1999-ben, épp egy teljes körű színházi rekonstrukciót követően. Folyamatosan és fokozatosan kaptam a feladatokat, meg kellett tanulnom a működést, és ezt a tudást mindennap frissíteni kell. Mindenkitől sok segítséget kaptam az első években, aztán egy idő után kértem, hogy ne csak a műszaki feladatok tartozzanak hozzám, a szcenikával is szerettem volna foglalkozni, hiszen az az igazi színházi feladat. Nagyon izgalmas számomra minden próbaidőszak, hiszen az alatt az idő alatt kell mindent jól, biztonságosan működtethető rendszerré összehozni, amit aztán a kollégák nap mint nap tudnak működtetni. Itt pedig igazán jelentős technikai megoldásokat alkalmazunk. A mi feladatunk, hogy minden rendben működjön, a rendező feladata pedig az, hogy ne nőjön a technika a művészi élmény fölé, ugyanakkor a 21. században kötelességünk a legfejlettebb eszközöket biztosítani. | hirdetés
 |
|
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy önök nélkül nem is lehetne modern zenés színház, épp ezért fontos, hogy öt éve díjazzák a háttérmunkát végző szakembereket, és önnek is köszönhetően a tavalyi évtől egy színpadtechnikai szakember munkásságát is elismerik.
Sz. J.: A színházi szakma nagyon sok mindent vett át a hajózásból a csigákkal, a köteles mozgatásokkal. Amikor a hajó vízre száll, ugyanolyan nagy szükség van a vitorlamesterre, mint a kapitányra, ám míg utóbbi az úri fedélzeten a csillogásban él, addig előbbinek meg kell küzdeni a hátsó fedélzeten. Amikor a Magyar Teátrumi Társaság ezt a díjat megalapította, már régóta beszélgettünk arról, hogy az, aki képes a technikát harmóniával beengedni a színpadra hosszú távon, magas szinten, igazán elismerésre méltó. Mindig találkozunk olyanokkal, akik előttünk járnak, akiktől tanulhatunk, és azért akartam, hogy ez egy életműdíj legyen, mert ezáltal mindenféle pillanatnyi érzelmi kötődés kihúzható az egyenletből, hiszen a jelölést a jelölt egész munkássága határozza meg. Amikor a Tolnay Pál Életműdíjat létrehoztuk, kifejezetten a vezető műszaki egyéniségekre gondoltunk, akik determinálták a magyar színházi életet. A Tolnay nevet is azért választottuk, mert Tolnay Pál a Magyar Állami Operaházban olyan feladatot látott el, amit mindaddig Magyarországon nem csináltak, Németországból adaptált technikai megoldásokat, és közben mérnök-közgazdászként irányított, vezetett és oktatott. Schmidt János, az első díjazott pedig éppennyire széles körben tevékenykedett.
A nagy elődökhöz hasonlóan ön is tanít és újdonságokat hoz a színpadra. Legutóbb a Mamma Mia! előadásában egy újabb színpadi eszközt, a LED-falakat vetették be.
Sz. J.: A hétköznapi életben robbanásszerű a fejlődés a híradástechnikai eszközök körében, emiatt pedig megnőtt a nézők igénye az egyre magasabb szintű technikai élményekre a színházban is. Az Operában nagyon természetes számunkra a klasszikus színházi élmény, vagyis hogy a zenekari árokból szól a zenekar, amit az énekes áténekel, és élvezzük a natúr, természetes hangokat. A modern zenés színházban azonban az éneket, a zenét és a prózát egyensúlyba kell hozni, amihez szükség van egy elektroakusztikai rendszerre és természetesen színpadi vizuális látványelemekre. Amikor 15 éve idekerültem, még nem volt vetítés, akkoriban épp a háromcsöves projektorokat kezdték bevezetni. Ez ma már a múlt. Amikor a LED-fal ötlete felmerült, azt gondoltam, osztott mezőket kellene használni, hogy a látvány ne moziszerű legyen, hanem a térben eltolt falak mozgathatóságuk miatt díszletté váljanak. Az volt igazán szép ebben a munkában, hogy kitaláljuk és létrehozzuk ezt a látványt, amit két éve még nem tudtunk volna megcsinálni. Két-három év múlva pedig megint lesz valami új, ami ezt is felülmúlja. Persze nem mindenkit ajándékoz meg a sors azzal, hogy olyan színházba kerüljön, ahol csak annyit mondanak: oldd meg, és rám bízzák a feladatot. És mivel a jó bornak is kell cégér, nekünk is jó, ha van egy ilyen díj, hiszen a színpadtechnikai szakemberek is mindennap megküzdenek a sikerért.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
