Interjú
Nagyon jó évadom van
2014-01. szám / Szepesi Krisztina
Kocsis Pál 2012-ben 15 év után szerződött el Kaposvárról a Miskolci Nemzeti Színházba. Épp Trigorin szerepére készül a színház második Sirály előadásában, miközben kezdi kapizsgálni, mi emlékezteti Kaposvár fénykorára.
 Tavaly még óvatosan fogalmaztál a miskolci színházzal kapcsolatban. Több mint egy év távlatából valóban emlékeztet a kaposvári boldog évekre az, ami a színházban alakul?
K. P.: Azoknak, akik összeálltak erre a színházra és hívtak engem, kifejezett szándékuk volt, hogy valami olyasmit hozzanak létre. Másfél évad után persze azért kiderült, hogy ez egy teljesen más struktúrájú színház, hiszen háromtagozatos és irgalmatlan nagy közönséget szolgál ki, így bizonyos szempontból nem tud olyan lenni. Azt gondolom, lassú folyamat ez, ahogyan mindenhol, ahol épp „felforgatnak” egy színházat. De a szándék megvan és születnek is olyan előadások, amik ebbe az irányba mutatnak.
Nem nagyon van rá példa, hogy egy színész a főiskola elvégzése után egyetlen színháznál töltse a pályája első 15 évét. Nehéz volt a váltás?
K. P.: Az a sok év, amit Kaposváron töltöttem, valóban belém égett. Nem is biztos, hogy meg tudom fogalmazni azt a társulati létet, amiben ott éltünk. Nehezíti a helyzetemet az is, hogy családom van Kaposváron, akiket elég ritkán látok, amióta Miskolcra szerződtem. De ebben az új helyzetben legalább annyi pozitív élmény lehet, mintha egy jól működő, régóta megszokott társulatban dolgoznék. Ráadásul amikor Kaposvárra kerültem, egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen sokáig leszek ott. Volt is alkalmam elmenni, de ezt szakmailag sokáig semmi sem indokolta. Amikor meg jöttek a zűrök, már cserbenhagyásnak éreztem volna a távozást, miközben szentül hittem abban, hogy javul a helyzet. De Miskolcon nem keresem azt, ami Kaposváron volt.
Létezik az máshol egyáltalán?
K. P.: Amikor például Pécsett vendégjátszottam Balikó Tamás igazgatása alatt egy Mohácsi-rendezésben, nagyon hamar úgy éreztem, mintha otthon lettem volna. A társulat munkához való hozzáállása, gondolkodása és ahogy ezzel a színpadon túl is tovább mentünk, megteremtett egy közösséget, amiben éppúgy megvolt a lehetőség. De ugyanez történt a Nemzeti Színházban a Sárga liliomnál is, és amikor később visszajártam nézni előadásokat az Alföldi vezette színházba, azt éreztem, az eleinte fagyos és rideg épület eljutott oda, hogy egy együtt lélegző társulatot tudhatott magáénak. Miskolcon óriási a színház, gyakorlatilag egy hétig el lehet benne úgy sétálgatni, hogy nem találkozom egy kollégámmal, akivel amúgy együtt dolgozunk. Ráadásul iszonyatosan sok az előadás, ami túlhajszoltsághoz vezethet.
Mondod ezt úgy, hogy egyébként a vidéki színházat gyakran véded a fővárosival szemben.
K. P.: Ez így van, de a mennyiség is fontos. Érzem is néha, hogy jó lenne egy kicsit pihenni. De nekem most nagyon jó évadom van, hiszen együtt dolgozhatok két olyan rendezővel, akik nagyon fontosak. Keszég Lacival együtt kezdtük az életünket, már a diplomamunkájában is játszottam, így nagyon jól ismerjük egymást. Rusznyák Gáborral A tanítónőt csináltuk, ami nagyon jól sikerült előadás lett. Abban például tudom, hogy Gábor azért osztotta rám a Káplán szerepét, mert ahogy mondani szokták, meg lettem fertőzve Mohácsival. Az új kollégák pedig megértették, hogy nem puszta bohóckodás, amikor megpróbáljuk kiforgatni, nevetségessé tenni a komoly dolgokat, és elkomolyítani azt, ami amúgy nevetséges. Ez nekik is újdonság volt, és nekem is, hogy ők hogyan reagálnak rá. Ez az, amiről beszéltem Kaposvár kapcsán: a közösség és az együttdolgozás.
| hirdetés
 |
|
Február 1-jén mutatjátok be a Sirályt Rusznyák Gábor rendezésében, amiben Trigorint játszod.
K. P.: Nagyon örülök annak, hogy Gábor most is úgy kezdte a munkát, hogy egészen eddig asztalnál ültünk, fordításokat olvastunk, és arról beszélgettünk, mit hogyan mondanánk. Ez közös mederbe terel minket. Gábornak pedig mindig nagyon fontos, hogy a történet személyessé váljon, és az ő személyes mondandója csak akkor tud megszólalni, ha a benne szereplők is személyesen szólalnak meg a maguk helyi értékén. És bár én már korábban foglalkoztam ezzel a szereppel egy mesterkurzus kapcsán, még nem játszottam el. Ráadásul van egy másik Sirály előadás is a színházban, ami egy feltételezett versenyhelyzetet idéz elő. Lesz néző, aki annak alapján dönt majd, hogy a látottak mennyire szórakoztatják őt, az pedig, aki irodalmi értékekért jön előismeretekkel, össze tudja hasonlítani a kettőt.
Színészként titeket is érint ez a verseny?
K. P.: Szerintem minket egyáltalán nem. Én soha életemben nem rivalizáltam, nem is voltam rászorulva, hiszen nem kerültem soha ilyen helyzetbe. Nagyon sokat beszélgetünk erről, de inkább élcelődünk egymással. Arra a kérdésre pedig, hogy miért van szükség két Sirályra egy színházban, folyamatosan születnek a válaszok nézői fórumokon, havi szinten Kiss Csaba és Rusznyák Gábor vezetésével. Én egy ilyenen voltam, de túlzottan elméletinek éreztem a beszélgetést, hiszen akkor még Csaba előadása se volt kész. Lehet beszélni motivációról, technikai megvalósításról, de az, ami majd a színpadon lesz, a kíváncsiságon, nyitottságon, naivitáson múlik. Ez segít felfedezni a munka folyamán olyan dolgokat a darabban, amikre olvasva nem is gondoltunk.
Az imént pedig az elemző próbát dicsérted.
K. P.: Szerintem működik együtt az ösztönös létezés egy adott szerepben, helyzetben és a körülmények felismerése, amiket az elemzés tár fel. Ez utóbbi abban segít, hogy a próbát ne csak arra használjuk, hogy kipróbáljunk dolgokat, hanem hogy szabadon játsszunk. Amikor rendeztem, én is sokkal fontosabbnak tartottam az elemzést, hiszen tudnom kellett pontosan, hol vannak a színdarab határai.
Végül is jó döntés volt Miskolcra szerződni?
K. P.: A munkámat tekintve nincs okom panaszra. Valami mégiscsak folytatódik az életemben, csak másképp. Most kezdem csak kapizsgálni, mitől és hogyan más ez.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
