Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
A Vígszínháztól a Pireneusokig
2014-05. szám / Kiss Péter

Utoljára két esztendeje beszélgettem Hullan Zsuzsával, amikor megjelent a Víg szín házon belül című beszélgetéskönyve. Új műve, a Bakancskoptató viszont a Vígszínházon kívül játszódik. Jó messze innen, Spanyolországban, ráadásul „monodráma” a tekintetben, hogy egyedül járta végig az El Caminót.

Ami e híres zarándokutat illeti, nagyon sokan vágnak neki divatból, kalandvágyból vagy vallási meggyőződésből. Aztán többen közülük közkinccsé teszik könyv formájában élményüket.
H. Zs.: Én négy évvel ezelőtt jártam végig az Utat, akkor még nem volt ilyen nagy divat idehaza. Tudom, tele a padlás a Caminóról szóló könyvekkel, emiatt is akartam, hogy ne ordítson az első pillanatban már a borítóról, hogy ez is az. Mert a Bakancskoptató nem útikönyv, hanem egy olyan nő naplója, aki nagyon sok mindenről mesél, mi­köz­ben „mellesleg” kilométereken át gyalogol egy nagyon régi Úton. Az Út ugyanaz, de aki rajta lépked, nem mellékesen egy álmait feladni kény­te­len volt balettnövendék, egy színész, egy, a párját elveszítő, gye­re­keit egyedül felnevelő nő, aki olyan dolgokról, élethelyzetekről, dön­té­sek­ről gondolkodik, mesél, amikről általában nem szoktak. Úgy gon­do­lom, emiatt érdemes végigolvasni.

Negyvenkilenc évesen mentél közel ezer kilométert negyvenkilenc napon át. Előfordult olyan pillanat, amikor felötlött benned, hogy feladod?
H. Zs.: Soha. Olyan volt, hogy azt gondoltam, soha többé nem tudok tovább menni, mert annyira ki­me­rül­tem, hogy felállni sem bírtam. Féltem, hogy ott véget ér számomra az Út, de hogy feladjam, egyet­len­egy­szer sem fordult meg a fejemben.

Végigjárnád újból?
H. Zs.: Azt gondolom, nem. Ami egyszer jó volt, azt az embernek el kell tenni, és előrefelé kell nézni. Ha újra elindulnék, megint azt a tökéletességet szeretném megélni, ami akkor volt…Vajon lehetséges? Az inkább érdekelne, milyen lenne fordítva megtenni az Utat nyugatról keletre. Az óceántól St. Jeanig. Amúgy meg van más ötletem, ami szintén bakanccsal kapcsolatos és nagyon izgat…

Amikor nekifogtál megírni az ott átélteket, már némi „írói tapasztalat” birtokában voltál.
H. Zs.: A vígszínházas könyv beszélgetésekből áll, ahol nem én vagyok a fontos, hanem a másik ember, akit kérdezek, aki velem szemben ül. A Bakancskoptató nagyon más. Ez az én történetem.

A vígszínházi köteted nagy erénye – amelyet valamennyi recenzió kiemelt –, hogy kollégáid, munkatársaid megkapó őszinteséggel, bátorsággal tárulkoztak ki neked. Borbiczki Ferenc szerint valami olyan finom húrt pendítettél meg benne, hogy egyszer csak azon vette észre magát, hogy olyan mélységben nyílik meg, ami egyáltalán nem jellemző rá. Mi volt a „trükköd”?
H. Zs.: Őszintén érdekeltek engem. És talán jól tudok hallgatni. Lehet, hogy furcsán hangzik, de alapjában véve nem vagyok beszédes ember. Inkább szemlélődő, nézelődős fajta vagyok. Azt hiszem, nem is a szavak, hanem a jelenlét, a testbeszéd, a gesztusok, a metakommunikáció az, ami nagyon sokat elmond egy emberről.

Jó írni?
H. Zs.: Nagyon. Beleszerettem. A párom, amikor az első írásaimat olvasta, azt mondta: neked írnod kell. Kapásból azt feleltem: nem. Aztán a Vígszínház honlapján elkezdődött a blogolás, és valahogy ráéreztem az ízére. Csomó minden motoszkál bennem. Elkezdtem írni a harmadik könyvet, egy regényt, ami a valóság és a fikció határán mozog. Már egy éve foglalkozom vele, néha csak úgy jön belőlem, néha meg küszködés és kínlódás, mert nem mindig azt látom leírva, amit el akartam mondani. Az írás folyamata kicsit hasonlít a színészetre, hiszen a színpadon is meg akarok mutatni egy embert, el akarom mesélni a történetét, és szeretném, hogy olyan legyen, amilyennek én gondolom, amilyennek én látom.
hirdetés

A vígszínházas könyv emelte a „tekintélyedet” a társulaton belül?
H. Zs.: Erről talán a társulatot kellene megkérdezni. Azt viszont többen is mondták, hogy ennyire mélyen belelátni a másikba még nem volt módjuk. Például Halász Judit – aki Kútvölgyi Zsikével együtt öltözik negyven éve – azt mondta, azokról a dolgokról, amelyekről Zsike nekem mesélt, neki fogalma sem volt.

Visszahat a színészi énedre, hogy írsz? Erősít, érlel?
H. Zs.: Az írás magányos műfaj, és én nagyon szeretek egyedül lenni. De imádom a szakmámat is, amit pedig sok ember előtt szoktam űzni. Ellentmondásos harmónia, nem? Jól megfér bennem az írás és a színház szeretete. Bizonyára ők meg erősítik egymást.

Milyen titulust írhatok képzeletbeli névjegykártyádra? Író – színművésznő, vagy utalva a legutóbbi, Vőlegény bemutatódra: kerítőnő…
H. Zs.: Gyengusné házasságközvetítő, nem kerítőnő! Nagyon szeretem, és bár mindössze egy jelenetem van a darab elején, alaposan megküzdöttem vele, ugyanis borzasztó távol áll tőlem ez a típus, de végül is nagyon jó karakter lett belőle.

Huszonkét éve vagy a Vígszínházban. Mérlegelted, hogy kaptál-e annyit, amennyit adtál?
H. Zs.: Nem vagyok mérlegelő típus. Szeretem magam jól érezni a bőrömben, és ha az ember elkezdi a mérleg serpenyőit nézegetni, latolgatni az adok-kapok megoszlását, az rengeteg időt, energiát elvesz, és akár keserűségre is okot adhat. Nem akarom a mérleg serpenyőit nézni, hogy kiegyenlítődik-e, vagy hogy merrefelé billen. Én csak pakolom az enyémbe, amit tudok.

Bátran kijelenthető, Szatmári István „Szatyi”, a Vígszínház örökbecsű jellemszínésze után újra van tollforgatója az újlipótvárosi társulatnak. Ez lesz lassan a „főcsapás”?
H: Zs.: A színpadot semmiképpen nem szeretném lecserélni az írógépre. A színház soha el nem múló, gyógyíthatatlan szerelmem. Vele élek házasságban. De lett egy másik kedvesem, az írás, és úgy látom, egyelőre jól megférnek egymással.




vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor