Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Végül is a nézőkkel együtt csinálunk színházat
2015-03. szám / Szepesi Krisztina

Szőcs Artur színészként és rendezőként is végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ám az utóbbi időben főként rendezőként tevékenykedik. A Miskolci Nemzeti Színház művészeti ve­zetésének tagja nemrég életében először ifjúsági előadást állított színpadra Robin Hood címmel,
de szívesen foglalkozik a prózától távolabbi műfajokkal is, így most ismét nagy feladatba vágott, a Duda Éva Társulatnak rendezi a Lear királyt, méghozzá a mozgásszínház műfajában.

Többször rendeztél már operát is. Úgy tűnik, mindig keresel valamit, ami nem egyszerűen „csak” prózai színház.
Sz. A.: Ezeknek a felét én választom, a másik felét pedig az élet és maga a műfaj adja. Az öt év rendező szak alatt a szellemi batyumba be­cso­magoltam számomra fontos darabokat, melyeket, ha van sze­ren­csém, később elővehetek. Ilyen a Lear király is, amire régóta készülök már, többször ajánlottam egyes színházakba, de vagy épp nem volt olyan színész, akire osztani lehet, vagy a koncepcióba nem illett bele. És ahogy évekig hordoztam, elkezdett átkonvertálódni a műfaja is, hiszen annyi hatás ért közben, hogy eljutottam oda, hogy az eredeti szándékomból már csak maga a darab maradt meg. Akárhányszor olvastam, zeneként hallottam a mondatokat, és elkezdtem 50-60 éves archív felvételeket is nézni, ahol még a színpadi beszéd is sokkal zenésebb volt, így jött a gondolat, hogy akkor lehet, mozogni kellene rá. Duda Évával pedig már dolgoztam együtt, és úgy éreztem, ez az a pont, amikor végre elővehetem ezt a darabot.

Azon túl, hogy megváltozott a darab műfaja, a főszereplő neme is…
Sz. A.: A mű cselekménye két szálon folyik. Van Lear és a családja, illetve Gloster és a családja. A szerző talán maga is azért gondolta ezt fontosnak, hogy ne az legyen az egyetlen reakció, hogy elkezdjük sajnálni Leart, mert ő az öreg király, vagy épp a kislányát, hiszen a csillagok állhattak éppen úgy, hogy párhuzamosan egy ugyanilyen tragédia eshetett meg valaki mással, vagyis ez bárkivel megtörténhet. Én pedig azt gondoltam, miért ne történhetne meg akár Duda Évával, vagyis egy nővel. Ettől csak gazdagabb lehet az előadás.

Egy ilyen nagyon történetcentrikus, rengeteg jelenetből álló darabot hogyan lehet szinte szavak nélkül elmesélni?
Sz. A.: Eljutottunk oda, ami a legfontosabb nekem ebben a munkában: a kísérletezéshez. A vágy, hogy keresgéljünk, amiben benne van ugyan a bukás és a siker lehetősége is, de az nincs, hogy azt mondhassák rá, ez egy hatvanszázalékos előadás. Vagyis elmondhatom, hogy mi most a művészetért, a szakmánkért kísérletezünk másfél hónapig. És hogy ezt a szövevényes történetet hogyan meséljük el, azt még nem tudom, de azt igen, hogy egy nagyon komoly műhelymunkát végzünk azért, hogy egy új nyelv szülessen számunkra és a néző számára is. Kicsit olyan ez, mintha egy jégpályán lennénk, bármikor elcsúszhatunk, de épp ez az izgalmas benne.
hirdetés

A tánc neked amúgy is csúszós talaj…
Sz. A.: Részben ezért van az, hogy én rendezőként vagyok feltüntetve és van egy koreográfusunk, Csuzi Márton. Nem akarok semmit senkire ráerőltetni, hiszen nekem is új dolog ez.

Miközben Miskolcon talán jobban előtérbe kell helyezned a nézői igényeket, ha rendezel.
Sz. A.: Ott is lehet azért kísérletezni, még ha nem is ilyen szinten. Nagyon fontos, hogy valahol a szakma alapjait is meg kell tanulni, és nem hiszem, hogy lenne kedvem és tehetségem kísérletezni, ha nem lenne Miskolcon az a rettenetesen jó és elkényeztetett állapot, hogy olyan szerzőkkel dolgozhatok, mint Kleist, Verdi vagy Mayenburg. Ezeken edződöm, és nagyon sokat tanulok attól a helyzettől is, hogy a színháznak négy egészen különböző adottságokkal rendelkező játszóhelye van. Végül is én nem is olyan rég, 2011-ben diplomáztam rendezőként, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen csapattal, ilyen színészekkel és ilyen szerzőkkel nőhetek fel.

Nemrég mutatták be Robin Hood rendezésedet, ami egy vadonatúj átirat.
Sz. A.: Nem is az anyag volt más, mint eddig, hanem hogy életemben először rendeztem ifjúsági előadást. Nehéz volt figyelni arra, hogy mivel tizenéveseknek készül, nem mondhatok ki mindent úgy, ahogy akarok. Lehet, hogy ehhez a fajta türelemhez még érnem kell. Úgy gondolom, ennek ellenére jó munkát adtunk ki a kezünkből, és a próbafolyamat is nagyon jó volt. Ha tehetem, ott ülök a nézőtéren az előadásaimon, mert kíváncsi vagyok a nézőkre, és látom, ha eljut hozzájuk, amit mondani akarok. Végül is a nézőkkel együtt csinálunk színházat. És nyilván nem arról van szó, hogy a nézők vezetnek minket, hiszen a jó színházzal inkább mi próbáljuk nevelni őket, de egy próbafolyamat közben egyre elvakultabbá és elfogultabbá válunk a munkánkkal szemben, ám ha néhány hét múlva beülök egy előadásra, már tisztább fővel nézhetek rá, és esetleg javíthatok még rajta.

Az, hogy színész vagy rendező vagy, eldöntendő kérdés?
Sz. A.: Körülbelül kétévente egyszer kapok színészi felkérést. Egy-egy próbafolyamat színészként nagyon jó kontroll, ami sokáig elegendő élmény ahhoz, hogy ha rendezőként instruálok a nézőtérről, bizonyos helyzetekben jobban tudjak segíteni a színésznek, ha elakadunk. Ráadásul, ha hívnak játszani, eszembe nem jutna koncepciót vinni a próbákra, és örömmel engedem át magam azoknak a rendezőknek, akiknek igent mondok.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor