Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
A meg nem értettségtől egymás feltérképezéséig
2017-02. szám / Jónás Ágnes

Helsinki és Tallinn után március 9-én és 10-én a budapesti Trafóban debütál az erős vizualitással és zeneiséggel operáló Just filming. A finn Kristian Smeds, az észt Juhán Ulfsak és a Láng Annamária nevével fémjelzett előadás belső utazásra hívja a nézőt, egyszerre szól
dominanciáról és kultúrák közti kommunikációról vagy annak lehetetlenségéről. A tört angol nyelvvel megspékelt, humoros és egyben elgondolkodtató darabról Láng Annamáriával beszélgettünk.

Kristian Smeds az egyik legelismertebb finn rendező, nevéhez fűződik a híres Theatre Takom megalapítása is, Juhán Ulfsak pedig az észt színházi világ egyik legbefolyásosabb személyisége. Mindkettejükkel volt már szerencséd együtt dolgozni, és szerintem bátran állíthatjuk, hogy nyerő trió a tiétek.
L. A.: Így van! A Krétakörrel meglehetősen sokat turnéztunk külföldön – Kristian ekkor látott először egy darabban Vilniusban. Később szorosabbra fűződött a kapcsolata a társulattal, még workshopot is tartott nálunk. Néhány éve lehetőséget kapott arra, hogy a müncheni Kammerspielében rendezzen, ekkor hívott fel, és kért meg arra, hogy dolgozzam vele Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének színpadi adaptációjában. Itt ismertem meg Juhánt is. Ennek a munkának a „következménye” a Just filming, melyet először a Finn Nemzeti Színházban mutattunk be, sikerrel.

Avass be egy kicsit Smeds rendezői világába! Mi teszi egyedivé az általa színre vitt előadásokat?
L. A.: Az ő védjegye az alaposság és az igényesség. Előszeretettel operál filmes elemekkel, bátran és rendszeresen használ színpadi játékkal kevert multimediális eszközöket, a videoszegmensek párhuzamosan futnak a színészek jeleneteivel. Rendkívül nagy hangsúlyt fektet a zenére, a világosításra is, valamint óriási körültekintéssel választja meg a színpadon használt kellékeket és a díszleteket – mindegyik mély jelentéstartalommal bír. Próbáin az asszociációkon és az ösztönösségen van a hangsúly, a kezdetekkor tulajdonképpen semmilyen anyag nem áll a színészek és az alkotók rendelkezésére.

Nem riasztott a kezdetekkor, hogy olvasó- és elemzőpróba nélkül kellett nekifutni az egyes produkcióknak?
L. A.: Dehogynem! Az ember úgy érzi, sehol egy mankó, amibe kapaszkodhatna, de aztán persze minden szépen beindul, a darab elkezd haladni a maga útján. Meglehetősen sokat improvizálunk, sokat beszélgetünk. Én az intenzívebb magyar tempóhoz szoktam – a ráérősséget először rendkívül fárasztónak találtam, azonban később rájöttem: a lassúság a kulcs ahhoz, hogy a dolgok mélyére ássunk, s hogy képesek legyünk a lehető legjobban belehelyezkedni egymás világába.

A Just filming különlegessége, hogy te és Juhán önmagatokat alakítjátok.
L. A.: Igen, egy magyar nő és egy észt férfi találkozásából egy energikus színházi „páros tánc” születik, amelyből nem hiányzik a szenvedély, az őrült bolondság és a humor sem. Szórakoztat és elgondolkodtat. Hogyan működik, vagy épp nem működik a kommunikáció férfi és nő, vagy eltérő kultúrák szülöttei között? – ezt a kérdést járja körbe az előadás. Nem történetet mesélünk el, hanem belső utazásra hívjuk a nézőt, s a meg nem értettségtől jutunk el egymás feltérképezéséig.
hirdetés


Mire utal a cím?
L. A.: Mivel viszonylag kevés dialógus hangzik el a darabban – az is tört angol nyelven –, filmekkel kommunikálunk, pontosabban a szövegek zöme filmekből kivágott jelenetekből való, melyeket kommunikációs eszközként használunk akkor, mikor már a saját szavaink kevésnek bizonyulnak.

Bizonyára hasonlóan izgalmas zenei világra számíthatunk.
L. A.: Az előadás első perceiben a néző úgy érezheti, mintha egy bezárás előtt álló, százéves mozi egyik termébe lépne be, ahol teljes a sötétség, a film már elkezdődött, jazztrombita hangja hallatszik. Nem operálunk bonyolult díszletekkel – Lennart Laberenz német videoművésszel és három kiváló finn zenésszel, Pekka Kuusisto hegedűművésszel, Verneri Pohjola jazztrombitással és Timo Kämäräinen rockzenésszel dolgozunk együtt, a hangdizájnért a férjem, Vranik Krisztián felel.

Hat éve vagy független színész. A Krétakör 2008-as megszűnése óta tudatosan kerülöd az elköteleződést?
L. A.: Voltam egy rövid ideig a Vígszínház csapatában ez idő alatt, de felismertem, hogy szabadságra van szükségem. Viszem magammal a krétakörös hagyományt: a folytonos kíváncsiságot, a külföldi munkákra és kapcsolatokra való nyitottságot tartom szem előtt. Szeretem a szabadúszással járó kiszámíthatatlanságot, hogy soha nem tudom előre, mely alkotókkal hoz össze a sors, s hogy a magam titkárnője, ha tetszik, ügynöke lehetek. Egyelőre nem szeretnék változtatni ezen a létformán.

Újabban a Dollár Papa Gyermekei színházi műhellyel dolgozol. Készültök új darabbal ez évadban?
L. A.: Továbbra is műsoron tartjuk az Ibsen művén alapuló Gyermeket, áprilisban újítjuk fel a Trafóban 2015-ben bemutatott Tágra zárt szemek próbája című darabunkat, de új előadásban egyelőre nem vagyok benne. Az évadban két szép írói feladat vár rám egy Schilling Árpád rendezte, szerb-román-magyar koprodukcióban és egy varsói társulattal, ami rengeteg utazást és kutatást követel meg tőlem.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor