„A nagy szembenézések pillanatában magunkra maradunk Istennel” 2019. február 20. / Jónás Ágnes Negyedik alkalommal rendezik meg a Cziffra György zongoraművész emlékének ápolására létrehozott klasszikus zenei fesztivált az MVM Magyar Villamos Művek Zrt. főtámogatásával, ennek keretében kerül sor A katarzis címet viselő, zenés beszélgetéssel egybekötött estre február 19-én a MOMkultban, amelyen Freund Tamás Széchenyi-díjas agykutató, Nagy-Kálózy Eszter színművész és Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító járják körül az erkölcsi megtisztulás témakörét. A zenei élményt a cimbalomjáték koronázatlan királyainak számító Balogh Kálmán és Lukács Miklós duója biztosítja. Az íróval ezúttal a katarzis Cziffra-vonatkozásairól beszélgettünk. Mit gondol, mitől lehet példakép Cziffra György a ma embere számára? L. J.: Cziffra óriási példakép volt nekem gyerekkoromban. Őrült ember. Megkaptam Liszt-rapszódiáit bakelitlemezeken, még szép, hogy lyukasra hallgattam. ![]() Ön szerint miért lehet fontos „kiegészítője” az életünknek a katarzis? Milyen hatással lehet a szervezetünkre, az elménkre, a lelkünkre? L. J.: Minden építkezés az alapokkal kezdődik. Ha nem egész valónkat megrengető élményekre húzzuk fel a személyes valóságunkat, akkor könnyebben elsüllyed, szétesik, megrogy. A nagy szembenézések pillanatában, akár a halállal, akár betegséggel, akár sorsfordító örömmel szembesülünk, magunkra maradunk. Kettesben Istennel, a világrengető élmények tulajdonosával. Ilyenkor számíthat az, hogy éltünk-e már át igazi, mély megrendülést, vagy csak élményről élményre szörföltünk. Utóbbira – valljuk meg – ma nagy a kísértés, nem? Abszolút. Az esten miféle szempontok alapján, miféle megközelítésekből veszik górcső alá az említett lelkiállapotot? L. J.: Szeretném szóba hozni, hogy vajon az alkotó funkcióöröme, a jól végzett munka tudata is katarzisnak mondható-e. Jó volna beszélni arról az aktuális kérdésről is, hogy miképp álljon a befogadó a katarzishoz. Egyik barátom úgy csinálja végig a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, hogy minden nap fehér ingben zarándokol el Wagnert hallgatni. Mintha csak templomba vagy esküvőre készülne. Ez a befogadótól elvárt hangolódás? Remek könyv, remek bor, tópart? És akkor méltatlan mosogatás közben Rilkét hallgatni vagy autószerelés közben Bachot? Vagy az csak zsebeksztázis? Nemrég a kertbe készültem fát talicskázni, csak előtte kivittem a szemetet. Ekkor a Bartók Rádión Cziffra elkezdte Liszttől a La Campanellát, és persze libabőrös lettem. Ja, hát szép a szmoking, menő a frakk, finom a méregdrága színházi perec, de melósszerelésben éppúgy láttam gyöngyözni azt az itáliai szökőkutat. És pont a legszebb pillanatban hasadt ki a szemeteszsák, meg kellett ragasztgatni kínkeservesen. De nem zavart, mert több ezer méterrel voltam a föld felett. Cziffra György szerte a világban ismert és elismert zongoravirtuóz, hazánkban Balázs Jánosnak köszönhetően vált igazán ismertté, szeretetté. A zongoraművész géniusz életét számos tragédia szőtte át: kényszermunkára ítélték, fia pedig meghalt. Vajon a katarzishoz szükség van tragédiára? L. J.: Persze, mint ahogy az élethez is. Jelentkezzen, akinek tragikumtól mentes az élete! Oké, vannak fokozatok. Elhurcolnak lágerbe, vagy megvágja ujjbegyemet a Sirály-papír, nem mindegy. Nos, én láttam New Brunswickban a Rutgers Egyetem hipermodern rákkórházát, ahol sofőr vitte garázsba a kocsit. Mégis éppolyan fásult, halálra vált arcok néztek rám a luxusból. A rák, az rák. Ha a szomszédom vagy a más gyereke beteg, akkor ma még megúsztam, de senki sem ússza meg végleg a fájdalmat, az aggodalmat, a szomorúságot. De Cziffra, nos, ő Cziffra volt, és alighanem kényszermunka nélkül is világklasszis zongoristává érik. Ki tudja, mi lett volna, ha, de egy biztos: zongorajátékába beépült a megalázottságról, szenvedésről, pokolról való tudás. Hogy hogyan, az nyilván titokzatos dolog. És jó néhány elkényeztetett csodagyerekből is lesz zseniális művész. Szóval az azért nem igaz, hogy elég jól megkínozni a művészt, s máris brillírozik, ellenben a jó művész a fájdalmakból (magáéból, másokéból) is dolgozik. Nem lehet elmenni az új könyve mellett: 2018 októberében látott napvilágot Levágott fül című regénye. Mit tudhatunk a történet főhőséről, s mi az alapkonfliktus? L. J.: Pont passzol a téma ahhoz, amiről beszélgetünk. Egy átlagos kamasz, aki lázad, harcol a világgal, szüleivel, tanáraival, Istennel, talál az ablakpárkányukon egy levágott emberi fület. Helyében egy felnőtt már hívná is a segélyhívó számot. Őt viszont megrészegíti, hogy van egy saját bűnügye. Nyomozni kezd, magára szabadítja a rendőrséget, elmenekül, ámokfutásba kezd, megismeri a nagyon kisbetűs bűnt, amely aljas és undorító. Cseppet sem elegáns, mint a filmekben. Persze végül a bűntényre is fény derül. És van a könyvben egy rettentően nagyszájú vak lány, akinek irgalmatlan kemény sorsa van, de kiküzdötte a túlélést, és kikéri magának, hogy pátyolgassák. Nem esélyegyenlő akar lenni, hanem ember, mint a többiek. Na, például az, ahogyan ő a betegségéből kilábal, és szenvedélyes gyűjtővé válik, szerintem katartikus. Neki biztos. Remélem, az olvasónak is. |