„Volt bennem egyfajta csak azért is”
2019. június 17. / Jónás Ágnes

Brasch Bence körül pezseg az élet: nemrég fejezte be színművészetis szakdolgozatát, egyetemi tanulmányainak gyakorlati évei alatt dolgozott többek között Alföldi Róberttel, szerepet kapott Nagypál Orsi első nagyjátékfilmjében és a Béres József életét feldolgozó sorozatban, visszatért a
Budapesti Operettszínházba is. Az Átriumban a Chicagóban és a 12 dühös ember című előadásokban játszik, s június 17-től ugyanitt új előadásban, a Spáh Dávid rendezte Színházkomédiában lesz látható.

Az utóbbi egy-két évben csak kevésszer adtál interjút. Tudatosan ke­rü­löd a sajtóban való szereplést?
B. B.: Annak nagyon örülök – a kollégáim miatt is – ha a szakmámról, a szerepeimről kérdeznek. A magánéletemet igyekszem megtartani magamnak.

Az Átrium két előadásában, a Chicagóban és a 12 dühös emberben is szerepelsz. Nézzük először az utóbbit! Mitől izgalmas számodra a tizenkét esküdt dilemmáit fókuszba állító Reginald Rose-adaptáció?
B. B.: A darab górcső alá veszi a demokrácia mű­kö­dés­mecha­niz­mu­sát, szól a toleranciáról és a vitakultúráról. Tizenkét különböző vé­le­ménnyel bíró esküdt hivatott dönteni egy kamasz fiú bűnösségéről, aki ellen a vád apagyilkosság. Ha az esküdtszék bűnösnek találja, a fiút kivégzik… A színdarabot Ugrai István fordította újra és formálta maivá a dialógusokat. Nagy kihívás végig ritmusban lenni, ugyanakkor viszont nagyon jó látni, ahogy az idősebb színészkollégák – Gyabronka József, Debreczeny Csaba, Mucsi Zoltán és Mihályfi Balázs – dolgoznak. Rengeteget lehet tőlük tanulni. Az előadásunkban inkább az a fontos, hogy az esküdtek hogyan viszonyulnak a problémához és egy­más­hoz, illetve hogy ki milyen meggyőződésbeli, személyiségbeli változásokon megy keresztül. A hangsúly nem a bíróság elé citált fiú sorsán, sokkal inkább a krimi mögött megjelenő emberi sorsokon, verbális összecsapásokon és azokon az érzelmi tölteteken van, amelyek a tizenkét szereplőt mozgatják. Az én (esküdt)karakterem kvázi neonáci. Érzelmi alapon utasítja el a bevándorlást, roppant szélsőséges né­ze­te­ket vall, már-már idegengyűlölő. Evidens számára, hogy a szóban forgó fiú bűnös.

Mennyire reflektál az előadásotok a mai problémákra? Például arra, hogy a vitákban – adott esetben a közösségi oldalakon – gyakran nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintjük egymást.
B. B.: Számos áthallást tartalmaz az előadásunk, de nem akarunk aktualizálni. A darab teszi aktuálissá önmagát. Tele van olyan vitatkozásbeli hibákkal, amiket a hétköznapokban is elkövetünk. Manapság erőszakosan nyilvánítunk véleményt, és erőnek erejével akarjuk ráerőltetni álláspontunkat a másikra. Az is baj, hogy nálunk csak fekete és fehér van, márpedig így nehezen jön létre konszenzus, a feszültség pedig egyre csak fokozódik.

A Chicagóban Billy Flynn ügyvédet alakítod. A történetben fontos szerepet játszik a versengés, a kapzsiság, a korrupció, az erőszak és az árulás, vagyis szembesít mindazzal, ami nap mint nap körülvesz bennünket, ráadásul bepillantást enged az álságosan csillogó ismertség kulisszáiba is. Énektechnikailag milyen kihívásokat rejt számodra a produkció?
B. B.: Kevés zenés előadásban játszom mostanában, éppen ezért erőteljesen igénybe vesz, hogy szinte minden jelenetben hangosan, emelt hangon kell beszélni, közben pedig úgy kell dalra fakadni, hogy a közönség ne az erőlködést, hanem a könnyedséget érezze.

Júniustól új előadásban is játszol az Átriumban.
B. B.: Bengt Ahlfors Színházkomédia című darabját mutatjuk be. A történet a színházi világ min­den­nap­jaiba kalauzolja el a nézőket, egy premier előtt álló vidéki társulat munkáját, a feszült próbafolyamatot, a vezetők, az alkotók és a színészek konfliktusait mutatja be. Ezúttal is remek kollégákkal – Herczeg Adriennel, Péterfy Borival, Gálvölgyi Jánossal, Bercsényi Péterrel, Voith Ágival, Varga Ádámmal, Hartai Petrával és Kovács Mátéval – dolgozom.
Nemrég debütált az Élektra a Budaörsi Latinovits Színházban – harmadik alkalommal dolgoztál Alföldi Róberttel. Mit lehet tőle tanulni, s milyen vele próbálni?
B. B.: Robi színésztechnikailag és rendezőként is konkrétumokban gondolkodik, gyorsan és hatékonyan dolgozik, nem beszél mellé, rendkívül kreatív. Olyan energiákkal jön a próbákra, hogy a színész is kész­te­tést érez arra, hogy száz fokon égjen, vele együtt. Technikailag rengeteget tanultam tőle, a színművészetis mestereim mellett őt is mesteremnek tartom.

A sötétség hatalma volt az első közös munkád vele. Azt nyilatkoztad akkoriban, hogy sokat cincált rajtad a próbafolyamat alatt.
B. B.: Igen, de volt bennem egyfajta csak azért is. Mindenáron meg akartam oldani a feladatot. Mostanra már pontosan tudom, hogy Robi mit miért csináltat velünk. Tulajdonképpen még sosem érdekelt semmi annyira, mint a színjátszás. Gyerekkoromban kosaraztam, judóztam, úsztam, de semmi mellett nem tartottam ki. A színjátszókör, a színjátszás viszont képes volt hosszú távon lekötni. Még mindig vonzanak a próbák adta kihívások és az új találkozások.

Nemrégiben fejezted be a színművészetis szakdolgozatot. Mi volt a témája?
B. B.: Még negyedéves hallgatóként rendeztem Martin McDonagh A kripli című művét. Kaptunk rá pályázati pénzt, minden sínen volt ahhoz, hogy bemutassuk az Ódry Színpadon, de sajnos az előadást nem tudtuk bemutatni, mert két évfolyamtársamat elszólítottak a továbbtanulási kötelezettségek. Erről az előadásról, a koncepciójáról, a megvalósítási fázisokról, a díszlet- és jelmezterveiről írtam a dolgozatomat.

A kezdetekkor nem tartottál attól, hogy a megnyerő külsőd miatt gyakrabban osztanak rád hősszerelmes-szívtipró szerepeket, mint megosztó, intrikus karaktereket?
B. B.: Nem tartom magam különösebben jóképűnek. Szerencsém van, mert általában bonyolult figurák találnak meg: Aigiszthosz királyt játszom az Élektrában, Nyikitát A sötétség hatalmában, Rudit a Mayában. Egy negatív, nehezen megfejthető karakternek éppúgy megvan a maga igaza, fájdalma, mint a pozitív jelleműnek vagy egy romantikus hősnek, csak talán nagyobb kihívás életre kelteni.