2020. január 04. / Pavlovics Ágota
A Tatabányai Jászai Mari Színház november 23-án mutatja be Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című darabját. Az előadás rendezője a színészként számos díjat bezsebelt, szinkronszínészként is komoly elismerést kapott Horváth Illés, aki mindezek ellenére egyre többet rendez és
egyre kevesebbet játszik. Így hát jó okunk volt rá, hogy ne csak a Tesztoszteronról faggassuk.
Kilencévesen a Budapesti Kamaraszínházban Marlowe II. Edwardjában a trónörökös fiát játszotta. Gálffi László így emlékezett vissza a szerepre: „Megérkezett a kilencéves kisfiú – úgy hívták, Horváth Illés –, és megszólalt. Abban a pillanatban minden megváltozott, nem lehetett már úgy játszani, mint előtte. Olyan természetesség jött a gyerekből, hogy nekünk is mindent újra kellett fogalmaznunk.” Nem sok színész kapott ilyen dicséretet, kiemelkedően sikeres évadok után mégis váltani akart, miért?
H. I.: Elvesztettem a játékkedvem. Erre persze nem volt ilyen egyszerű rádöbbenni, egy évig tartott, mire megértettem, hogy mi történik velem. Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni, gyerekkorom óta vagyok színpadon, drámatagozatos gimnáziumba jártam, főiskola előtt és után folyamatosan vidéki és fővárosi társulatok tagjaként játszhattam el jó szerepeket, filmeztem, szinkronizáltam, és mindezt örömmel. Aztán ez az öröm kezdett halványulni, eltünedezni, végül bizonyos helyzetekben kifejezetten az ellenkezőjét kellett éreznem. Ugyanakkor maga a színház továbbra is érdekelt, így kipróbáltam magam a rendezésben. Első alkalommal kiderült számomra, mennyivel önazonosabb vagyok ebben a munkában, Istennek hála pedig a sikerek lehetővé tették, hogy folytassam; hat előadást rendeztem azóta, ebben az évadban is van előttem még három.
Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című művét rendezi a Jászai Mari Színházban, ami egy befuccsolt esküvőről szól. A szerző az elmaradt lakodalom helyszínére tereli össze a násznép férfi tagjait, hogy megtárgyalják a történteket. Hogyan?
H. I.: Szenvedélyesen. Az esküvő befuccsolása azt jelenti, hogy tömegverekedésbe torkollt még a templomban. Az egyik főkolompost agyonverten húzva a földön robban be a násznép kemény magja a feldíszített étterembe. Később megérkezik maga a vőlegény is a kórházból megszökvén, infúziós állvánnyal hadonászva, önkívületben. Lendületes darab. És nagyon vicces. Igyekszem persze érzékeny és emberi pillanatokkal gazdagítani, azok híján nem színház a színház – nekem.
A próbafolyamat derekán járnak, az ön számára mi a legfontosabb, amit szeretne elmondani ennek a friss, kortárs drámának a színpadra állításával?
H. I.: Nehéz kiválasztani a legfontosabbat, de ez jót jelent. Legyen most az, hogy nem kell szégyellni azt, amilyenek vagyunk. Nem kell takargatni, kompenzálni, mást mutatni helyette. A gyengébbik nem (tehát a férfi) is csak ember. Még ha fél is a nőktől.
Kik az alkotótársai?
H. I.: Egy összeszokott, nagyszerű csapattal dolgozom, akik barátaim is; általában ők kísérnek minden utamra. Horváth János Antal dramaturg, Gálvölgyi Anett és Miovác Márton jelmeztervezők, Vereckei Rita díszlettervező, Zságer-Varga Ákos zeneszerző. A színház társulatából Király Attila – amellett, hogy játszik is az előadásban – segít nekünk a színpadi mozgás koordinálásában. Szeretném alkotótársaim közé sorolni a színészeket is, akik nemcsak nagy tehetséggel, de rendkívül ötletgazdagon is vannak jelen a munkafolyamatban.
Korábban a Don Carlos főszerepével és a Macbeth rendezőjeként mutatkozott be Nyíregyházán, a 2019/20-as évadtól pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője. Milyen ambíciókkal?
H. I.: Ez nagy kihívás nekem, elsődleges ambícióm, hogy ne valljak kudarcot önmagam és mások előtt. Rengeteg tapasztalatot szerzek nap mint nap ebben a munkakörben egy színház napi és hosszú távú működéséről. A gyakorlati ügyek, megoldandó problémák, döntéshelyzetek mellett felelősen és érzékenyen kell gondozni egy különleges emberekből álló, kiváló társulatot. Szakmailag impulzív, művészi igényű, kísérletező, a közönség számára szórakoztató, üzembiztosan működő színházat szeretnénk Nyíregyházán, Kirják Róbert, a színház ügyvezető főigazgatója kiváló partner ebben.
2017-ben ötletgazdája volt a Pesti Magyar Színházban útjára indított Pesti Kitérő nevű, üdítően új gondolatok mentén felépített programsorozatnak. Folytatja?
H. I.: A Pesti Kitérő egy remek kezdeményezés volt. Olyan fiatal művészeket és rájuk kíváncsi nézőket vezetett el a Magyar Színház épületébe, akik előtte nem fordultak meg ott. A színházzal való munkakapcsolatom azonban megszakadt, ezzel a programsorozat is véget érni látszik. Kár érte.
„Kéne egy kis idő, hogy elmehessek fát venni, aztán kéne még egy kis idő, hogy lenyugodjak, megálljak, leüljek, legyen esélyem figyelni magamra. Honnan jövök, mit végeztem, merre tartok. Át kéne gondolnom nyugodtan a múlt évet, meg kéne értenem a jelent és figyelnem kéne arra is, mit hozhatnak a következő évek.” – nyilatkozta pár éve. Hogy látja most? Mit hozhatnak?
H. I.: Egy pillanatra el kellett gondolkodnom, hogy mikor fűtöttem én fával, de rájöttem, hogy ez egy karácsonyi interjú lehetett. Kevés olyan időszaka volt az életemnek, amikor ilyen perspektívák elé nézhettem, mint most. Az elmúlt egy-másfél év annyit hozott a konyhára, hogy felfogni is nehéz. Ezzel együtt olyan lelki alkat vagyok, aki a nagy lehetőségekre mint nehéz feladatokra gondol, a nagy sikerek reménye mellett nem felejti el, hogy bukni is lehet. Szeretnék továbbra is alázattal, kitartóan, türelemmel, szeretettel dolgozni, örömet szerezni a környezetemben lévőknek, legyőzni a gonoszt, megváltani a világot, és közben sokat nevetni.
egyre kevesebbet játszik. Így hát jó okunk volt rá, hogy ne csak a Tesztoszteronról faggassuk.
Kilencévesen a Budapesti Kamaraszínházban Marlowe II. Edwardjában a trónörökös fiát játszotta. Gálffi László így emlékezett vissza a szerepre: „Megérkezett a kilencéves kisfiú – úgy hívták, Horváth Illés –, és megszólalt. Abban a pillanatban minden megváltozott, nem lehetett már úgy játszani, mint előtte. Olyan természetesség jött a gyerekből, hogy nekünk is mindent újra kellett fogalmaznunk.” Nem sok színész kapott ilyen dicséretet, kiemelkedően sikeres évadok után mégis váltani akart, miért?
H. I.: Elvesztettem a játékkedvem. Erre persze nem volt ilyen egyszerű rádöbbenni, egy évig tartott, mire megértettem, hogy mi történik velem. Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni, gyerekkorom óta vagyok színpadon, drámatagozatos gimnáziumba jártam, főiskola előtt és után folyamatosan vidéki és fővárosi társulatok tagjaként játszhattam el jó szerepeket, filmeztem, szinkronizáltam, és mindezt örömmel. Aztán ez az öröm kezdett halványulni, eltünedezni, végül bizonyos helyzetekben kifejezetten az ellenkezőjét kellett éreznem. Ugyanakkor maga a színház továbbra is érdekelt, így kipróbáltam magam a rendezésben. Első alkalommal kiderült számomra, mennyivel önazonosabb vagyok ebben a munkában, Istennek hála pedig a sikerek lehetővé tették, hogy folytassam; hat előadást rendeztem azóta, ebben az évadban is van előttem még három.
Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című művét rendezi a Jászai Mari Színházban, ami egy befuccsolt esküvőről szól. A szerző az elmaradt lakodalom helyszínére tereli össze a násznép férfi tagjait, hogy megtárgyalják a történteket. Hogyan?
H. I.: Szenvedélyesen. Az esküvő befuccsolása azt jelenti, hogy tömegverekedésbe torkollt még a templomban. Az egyik főkolompost agyonverten húzva a földön robban be a násznép kemény magja a feldíszített étterembe. Később megérkezik maga a vőlegény is a kórházból megszökvén, infúziós állvánnyal hadonászva, önkívületben. Lendületes darab. És nagyon vicces. Igyekszem persze érzékeny és emberi pillanatokkal gazdagítani, azok híján nem színház a színház – nekem.
A próbafolyamat derekán járnak, az ön számára mi a legfontosabb, amit szeretne elmondani ennek a friss, kortárs drámának a színpadra állításával?
H. I.: Nehéz kiválasztani a legfontosabbat, de ez jót jelent. Legyen most az, hogy nem kell szégyellni azt, amilyenek vagyunk. Nem kell takargatni, kompenzálni, mást mutatni helyette. A gyengébbik nem (tehát a férfi) is csak ember. Még ha fél is a nőktől.
Kik az alkotótársai?
H. I.: Egy összeszokott, nagyszerű csapattal dolgozom, akik barátaim is; általában ők kísérnek minden utamra. Horváth János Antal dramaturg, Gálvölgyi Anett és Miovác Márton jelmeztervezők, Vereckei Rita díszlettervező, Zságer-Varga Ákos zeneszerző. A színház társulatából Király Attila – amellett, hogy játszik is az előadásban – segít nekünk a színpadi mozgás koordinálásában. Szeretném alkotótársaim közé sorolni a színészeket is, akik nemcsak nagy tehetséggel, de rendkívül ötletgazdagon is vannak jelen a munkafolyamatban.
Korábban a Don Carlos főszerepével és a Macbeth rendezőjeként mutatkozott be Nyíregyházán, a 2019/20-as évadtól pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője. Milyen ambíciókkal?
H. I.: Ez nagy kihívás nekem, elsődleges ambícióm, hogy ne valljak kudarcot önmagam és mások előtt. Rengeteg tapasztalatot szerzek nap mint nap ebben a munkakörben egy színház napi és hosszú távú működéséről. A gyakorlati ügyek, megoldandó problémák, döntéshelyzetek mellett felelősen és érzékenyen kell gondozni egy különleges emberekből álló, kiváló társulatot. Szakmailag impulzív, művészi igényű, kísérletező, a közönség számára szórakoztató, üzembiztosan működő színházat szeretnénk Nyíregyházán, Kirják Róbert, a színház ügyvezető főigazgatója kiváló partner ebben.
2017-ben ötletgazdája volt a Pesti Magyar Színházban útjára indított Pesti Kitérő nevű, üdítően új gondolatok mentén felépített programsorozatnak. Folytatja?
H. I.: A Pesti Kitérő egy remek kezdeményezés volt. Olyan fiatal művészeket és rájuk kíváncsi nézőket vezetett el a Magyar Színház épületébe, akik előtte nem fordultak meg ott. A színházzal való munkakapcsolatom azonban megszakadt, ezzel a programsorozat is véget érni látszik. Kár érte.
„Kéne egy kis idő, hogy elmehessek fát venni, aztán kéne még egy kis idő, hogy lenyugodjak, megálljak, leüljek, legyen esélyem figyelni magamra. Honnan jövök, mit végeztem, merre tartok. Át kéne gondolnom nyugodtan a múlt évet, meg kéne értenem a jelent és figyelnem kéne arra is, mit hozhatnak a következő évek.” – nyilatkozta pár éve. Hogy látja most? Mit hozhatnak?
H. I.: Egy pillanatra el kellett gondolkodnom, hogy mikor fűtöttem én fával, de rájöttem, hogy ez egy karácsonyi interjú lehetett. Kevés olyan időszaka volt az életemnek, amikor ilyen perspektívák elé nézhettem, mint most. Az elmúlt egy-másfél év annyit hozott a konyhára, hogy felfogni is nehéz. Ezzel együtt olyan lelki alkat vagyok, aki a nagy lehetőségekre mint nehéz feladatokra gondol, a nagy sikerek reménye mellett nem felejti el, hogy bukni is lehet. Szeretnék továbbra is alázattal, kitartóan, türelemmel, szeretettel dolgozni, örömet szerezni a környezetemben lévőknek, legyőzni a gonoszt, megváltani a világot, és közben sokat nevetni.