A szavak ereje 2020. szeptember 02. / Fáy Miklós Bejárta a magyar médiát a hír, és mivel a hír, ha csak szavakban van, ma már nem is hír, így a hozzá tartozó mozgóképek is: csetepatéba keveredtek az enyingiek és az érdiek. Fenyegető üzeneteket küldtek egymásnak, aztán meg is történt az összecsapás, egy benzinkúton esett egymásnak a két társaság. Kövek dobálása, egymás szándékolt elgázolása, ökölharc, szíven szúrás, halálos áldozat. Az ember a fejét csóválja: barbárok. De mitől olyan ismerős az egész? Addig nem is esett le a tantusz… – ez is micsoda ósdi kifejezés, tantusz már régen nincsen. Egy időben a köznyelv húszfilléresre cserélte a telefonérmét, de már húsz­fil­léres sincs évtizedek óta, nem maradt semmi, ami leeshetne. Szemünk láttára megy ki a használatból a fordulat. Szóval addig nem gyúlt világosság a fejemben, amíg el nem olvastam, hogy pontosan miről is van szó. Hogy az enyingiek feleséget vittek haza Érdről (vagy fordítva, de ez most tényleg mellékes), a feleség azonban megszökött, így az enyingiek kérnék vissza a lakodalom költségeit. Meg nyilván fájdalomdíjat, a megaláztatás enyhítését. Szerelem, valamilyen módon már megint a szerelem kellemetlenkedik. Ha pedig a szerelem a hívószó, akkor természetesen eszünkbe jut a minta, minden szerelmesek példája, Rómeó és Júlia. Hogy ez is valami hasonló történet, talán nem azt akarta a lány, aki jutott neki, vagy valami hasonló, és már ott vagyunk, a szép Veronában, ahol a két nagy család élt, néhány száz évvel ezelőtt. De mi az oka annak, hogy ha ez évszázadokkal korábban történik, akkor könnyel jegyzi a krónika, ha az orrunk előtt, akkor meg „barbárok”? Mi mindenképpen az unalmas és erényes polgárok szerepét játsszuk, Veronában vagy Budapesten, Enyingen vagy Érden. Nem velünk történik, mi csak nézők vagyunk. De ha színpadi nézők, akkor több bennünk a megértés, és vágyakozva gondolunk saját ka­masz­ko­runkra, amelyben talán képesek lettünk volna valami hasonló őrültségre, ha internetes nézők, netán szemtanúk vagyunk, akkor meg elfordítjuk a tekintetünket: nem nekünk való. Kézenfekvő azt mondani, hogy a biztonság a magyarázat. Színházi nézőként nem jut eszünkbe, hogy valamiképpen részesei lehetünk az eseményeknek. A legtöbb néző rendíthetetlenül nézőkínzásnak és vegzálásnak éli meg, amikor a színészek a széksorok közé ereszkednek, és közvetlen közelről mondják a szöveget az arcunkba. Hát még ha kézen fognak és meghívnak maguk közé, föl a színpadra. Isten ment­sen. Nem ezért vettük a jegyet, mi csak szemlélődünk és gondolkodunk, együtt érzünk, de nem érzünk. A másik magyarázat a nyelv. Nincs mit szépíteni, az enyingiek és az érdiek nem épp shakespeare-i képekben beszéltek, nem tiszteltek versformát vagy rímeket, ami szívükön, az a szájukon. Többnyire ugyan valami hasonlót keresünk a színházban is, természetességet vagy természetesnek ható hi­te­les­séget, de mintha épp a nagyszerű szavak nyugtatnának meg. Így nem beszélnek az emberek. Akkor nekem sem kell így beszélnem, nekem sem kell meghalnom a szerelemért, hazáért, becsületért. Élhetjük tovább a szürke életet. Az is egy szín, és nem is a legcsúnyább.