2022. augusztus 11. / Gámán Zsuzsa
Újabb gigaprodukcióra készül a Nemzeti Színház társulata és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes. 2022. október 20-án mutatják be az MVM Dome-ban az Egri csillagok előadását, amely a két kulturális intézmény együttműködésével valósult meg 2018-ban, azóta több mint ötven alkalommal
játszották már. A gigantikus díszletek között szinte új előadás születik a minden eddiginél hatalmasabb térben. Az 1800 négyzetméteres játéktéren közel 6300 nézőt tudnak befogadni, összességében mintegy 10 normál színházi előadás közönsége fogja megtölteni a csarnokot. A Bornemissza Gergely szerepében látható Berettyán Nándorral, a Nemzeti Színház színművészével az Egri csillagok ma is aktuális kérdéseiről, hősökről, példaképekről és szülővé válásról beszélgettünk.
Nehéz kérdés, amit a klasszikusok tekintetében mindig feltesz az ember, hogy mitől aktuális még mindig?
B. N.: A görög tragédiáktól kezdve érdekes kérdés, hogy miért látja még mindig a mindenkor embere a saját problémáit, konfliktusait és értékeit ezekben a darabokban. Van valami titok bennük. Az Egri csillagok is ilyen. Egy olyan története a magyar nemzetnek, ami mindenkinek fontos. Ezen történeteink mentén tudunk mi közösséget, nemzetet alkotni. Gárdonyi regényében persze fiktív szereplők, karakterek szerepelnek, de azt érezzük, hogy jó lenne olyannak lenni, mint ők. Amikor csináltuk az előadást, sokat gondolkodtunk, hogy az ostrom idején vajon mi ottmaradnánk vagy elmennénk? Lenne-e bennünk annyi bátorság vagy hősiesség, hogy maradjunk? Az előadásunk végén elhangzik egy mondat: „Az a fő, hogy ne féljen a legény!”. Ez egy nagyon erős mondat. Főleg egy ilyen korban – lehet ennyi kritikám a saját és a fiatalabb generációk felé, hogy kifejezetten azt érzem, nincsen bátorságunk dolgokba beleállni, felelősséget vállalni. Gogol mondja a Holt lelkekben, hogy a példa mindig erősebb, mint a szabály. Olyan történeteket és jellemeket kell megmutatni, akikre felnézhetünk, amikkel azonosulni tudunk.
Miben lesz más a kőszínházi előadáshoz képest egy sportstadionban játszani?
B. N.: Nyilván maga a tér teljesen más, bár egy stadion tere és egy színpadi tér évezredekkel ezelőtt ugyanonnan indult, ugyanaz a gyökerük. Sokkal többen leszünk, rengeteg táncos, statiszta gyerek lesz, hiszen egy hatalmas teret kell bejátszanunk. Ez megváltoztatja a koreográfiát is, de ami talán lényegesebb, hogy egy ekkora térben muszáj más hanghordozást gyakorolni, szélesebb gesztusokkal játszani, hogy még a legtávolabbi sorban is érthető legyen. De éppen ezért is izgalmas. A tartalmi lényege, a mondanivalója nem változik, de hogy az a gondolat abban a térben is megéljen, ahhoz ki kell találni új formákat.
A Nemzeti Színház előadásának mi a fő gondolata?
B. N.: Van egy nagyon szép jelenet, amikor a magyarok legyőzik a törököket: a halottak szellemeit hívják segítségül. Segítségül kell hívnunk, meg kell őriznünk és fenn kell tartanunk a hagyományainkat, a tradícióinkat és az egész kultúránkat, amit itt 1100 éve vagy még régebben felépítettünk. Éppen ettől több a mi előadásunk, mint a regény, mert ilyen formában az a jelenet nincsen benne. Azt gondolom, hogy bátortalanok vagyunk kimondani dolgokat. Mert a lényeges dolgok a hitből, a bizalomból születnek. Abból született ez az előadás, hogy elhittük, hogy mindez érvényes ma is. Azért győztek az egriek, mert hittek benne, hogy az lehetséges. Hinnünk kell abban, hogy igenis tudunk érvényes dolgokat mondani a színpadról. Ahogy Latinovits is mondja, a színház egy gyógyító folyamat. Ahhoz, hogy gyógyító folyamat legyen, ki kell mondani dolgokat.
Éppen forgatod a Petőfi-filmet, most is onnan érkeztél az interjúra. Petőfi alakja nagyon erős a magyar identitástudatban.
B. N.: Természetes módon idealizáljuk ezeket a személyeket, ahogy Petőfit is, de nem mindig azonos az emlékezet Petőfije a valósággal. Kérlelhetetlen, az összeférhetetlenség határát súroló, önfejű ember volt. Miközben mind a márciusi ifjak, mind a nép tízezrei egy emberként álltak be mögé, és azért ez nem lehet véletlen. A filmben mi egy szerethető Petőfit próbálunk megmutatni. Azt szeretnénk, hogy ne szobrok, ideák, hanem hús-vér emberek jelenjenek meg, hiszen akkor talán elhisszük, hogy mi is képesek vagyunk ilyen tettekre. Jó lenne hasonlítani hozzájuk, ilyen szellemi színvonalon élni és alkotni.
Édesapaként – ugyan még nagyon kicsi a gyermeked – már gondolkozol rajta, hogy milyen példaképet, milyen hőst mutatnál neki?
B. N.: Egy kisgyereknek elsősorban a szülei lesznek a példaképei egy ideig. Éppen ezért az embernek saját magának is fel kell nőnie ahhoz, hogy példakép legyen, vagy legalábbis ne mutasson rossz példát. Amint szülővé válik valaki, abban a pillanatban megváltozik minden. Most ő ad inkább nagyon sok mindenben példát nekünk. Olyan öröm van benne, hogy azt az örömöt kellene visszatanulnunk.
játszották már. A gigantikus díszletek között szinte új előadás születik a minden eddiginél hatalmasabb térben. Az 1800 négyzetméteres játéktéren közel 6300 nézőt tudnak befogadni, összességében mintegy 10 normál színházi előadás közönsége fogja megtölteni a csarnokot. A Bornemissza Gergely szerepében látható Berettyán Nándorral, a Nemzeti Színház színművészével az Egri csillagok ma is aktuális kérdéseiről, hősökről, példaképekről és szülővé válásról beszélgettünk.
Nehéz kérdés, amit a klasszikusok tekintetében mindig feltesz az ember, hogy mitől aktuális még mindig?
B. N.: A görög tragédiáktól kezdve érdekes kérdés, hogy miért látja még mindig a mindenkor embere a saját problémáit, konfliktusait és értékeit ezekben a darabokban. Van valami titok bennük. Az Egri csillagok is ilyen. Egy olyan története a magyar nemzetnek, ami mindenkinek fontos. Ezen történeteink mentén tudunk mi közösséget, nemzetet alkotni. Gárdonyi regényében persze fiktív szereplők, karakterek szerepelnek, de azt érezzük, hogy jó lenne olyannak lenni, mint ők. Amikor csináltuk az előadást, sokat gondolkodtunk, hogy az ostrom idején vajon mi ottmaradnánk vagy elmennénk? Lenne-e bennünk annyi bátorság vagy hősiesség, hogy maradjunk? Az előadásunk végén elhangzik egy mondat: „Az a fő, hogy ne féljen a legény!”. Ez egy nagyon erős mondat. Főleg egy ilyen korban – lehet ennyi kritikám a saját és a fiatalabb generációk felé, hogy kifejezetten azt érzem, nincsen bátorságunk dolgokba beleállni, felelősséget vállalni. Gogol mondja a Holt lelkekben, hogy a példa mindig erősebb, mint a szabály. Olyan történeteket és jellemeket kell megmutatni, akikre felnézhetünk, amikkel azonosulni tudunk.
Miben lesz más a kőszínházi előadáshoz képest egy sportstadionban játszani?
B. N.: Nyilván maga a tér teljesen más, bár egy stadion tere és egy színpadi tér évezredekkel ezelőtt ugyanonnan indult, ugyanaz a gyökerük. Sokkal többen leszünk, rengeteg táncos, statiszta gyerek lesz, hiszen egy hatalmas teret kell bejátszanunk. Ez megváltoztatja a koreográfiát is, de ami talán lényegesebb, hogy egy ekkora térben muszáj más hanghordozást gyakorolni, szélesebb gesztusokkal játszani, hogy még a legtávolabbi sorban is érthető legyen. De éppen ezért is izgalmas. A tartalmi lényege, a mondanivalója nem változik, de hogy az a gondolat abban a térben is megéljen, ahhoz ki kell találni új formákat.
A Nemzeti Színház előadásának mi a fő gondolata?
B. N.: Van egy nagyon szép jelenet, amikor a magyarok legyőzik a törököket: a halottak szellemeit hívják segítségül. Segítségül kell hívnunk, meg kell őriznünk és fenn kell tartanunk a hagyományainkat, a tradícióinkat és az egész kultúránkat, amit itt 1100 éve vagy még régebben felépítettünk. Éppen ettől több a mi előadásunk, mint a regény, mert ilyen formában az a jelenet nincsen benne. Azt gondolom, hogy bátortalanok vagyunk kimondani dolgokat. Mert a lényeges dolgok a hitből, a bizalomból születnek. Abból született ez az előadás, hogy elhittük, hogy mindez érvényes ma is. Azért győztek az egriek, mert hittek benne, hogy az lehetséges. Hinnünk kell abban, hogy igenis tudunk érvényes dolgokat mondani a színpadról. Ahogy Latinovits is mondja, a színház egy gyógyító folyamat. Ahhoz, hogy gyógyító folyamat legyen, ki kell mondani dolgokat.
Éppen forgatod a Petőfi-filmet, most is onnan érkeztél az interjúra. Petőfi alakja nagyon erős a magyar identitástudatban.
B. N.: Természetes módon idealizáljuk ezeket a személyeket, ahogy Petőfit is, de nem mindig azonos az emlékezet Petőfije a valósággal. Kérlelhetetlen, az összeférhetetlenség határát súroló, önfejű ember volt. Miközben mind a márciusi ifjak, mind a nép tízezrei egy emberként álltak be mögé, és azért ez nem lehet véletlen. A filmben mi egy szerethető Petőfit próbálunk megmutatni. Azt szeretnénk, hogy ne szobrok, ideák, hanem hús-vér emberek jelenjenek meg, hiszen akkor talán elhisszük, hogy mi is képesek vagyunk ilyen tettekre. Jó lenne hasonlítani hozzájuk, ilyen szellemi színvonalon élni és alkotni.
Édesapaként – ugyan még nagyon kicsi a gyermeked – már gondolkozol rajta, hogy milyen példaképet, milyen hőst mutatnál neki?
B. N.: Egy kisgyereknek elsősorban a szülei lesznek a példaképei egy ideig. Éppen ezért az embernek saját magának is fel kell nőnie ahhoz, hogy példakép legyen, vagy legalábbis ne mutasson rossz példát. Amint szülővé válik valaki, abban a pillanatban megváltozik minden. Most ő ad inkább nagyon sok mindenben példát nekünk. Olyan öröm van benne, hogy azt az örömöt kellene visszatanulnunk.