„Emelkedetett mélységig mesél a színházról Louis de Funès munkásságán keresztül”
2022. november 13. / Nagy Klaudia

Valère Novarina az egyik legjelentősebb francia színházi alkotó, drámaíró, festő. Világszerte játsszák a műveit, rendszeres résztvevője a nemzetközi fesztiváloknak. Magyarországon 2009-ben
rendezett először, a debreceni Csokonai Színházban állította színpadra saját darabját Képzeletbeli operett címmel. Ezután következett az Imigyen szóla Louis de Funès, melynek korai verzióját 2016-ban láthatta a közönség a MITEM-en, de a kiteljesedett ősbemutatóra a Karinthy Színházban került sor 2022. október 8-án. Az egyszemélyes monológ kinyilatkoztatás a színész művészetéről, a színház és a közönség kap­cso­latáról. Mészáros Tibor színművésszel, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetőjével a premier előtt arról beszélgettünk, hogyan kezdődött közös munkájuk Novarinával, és hogyan született meg az Imigyen szóla Louis de Funès.

Valère Novarinával a Képzeletbeli operett című előadásban dolgoztak először együtt a debreceni Csokonai Színházban. Hogyan emlékszik vissza az első találkozásra?
M. T.: Novarina különleges színházcsináló, én színház­kép­ző­mű­vész­nek szoktam hívni. A pillanat varázsával rendez, aki a színészektől is elvárja, hogy mindig a pillanat varázsával éljék meg az előadásokat. Nem lehet „megúszni” az előadásainak a szövegeit, olyan mondatai és gondolatai vannak, amiket a színésznek és a közönségnek is egyaránt meg kell fejteni. Ehhez olyan világot teremt, ami rengeteg asszo­ciá­cióra ad lehetőséget. Nagy találkozás volt, mert az a színházkultúra, amit ő képvisel, eléggé messze van a mi színházkultúránktól. Mindig meglepte a mi oroszos, Sztanyiszlavszkij-féle színházrendszerünk, hogy állandóan megkérdezzük, hogy mit miért mondunk, miközben neki nincsenek mindig konkrét válaszai. Sokszor mondja azt, hogy helyezzük el a mondatokat a térben, tegyük ki a nézők feje felé, amik majd egyszer csak visszahatnak a közönségre, megérzik, meglátják a mondatokat. Jó volt megtapasztalni ezt az izgalmas világot, kiderült, hogy a két különböző színházi rend­szert közelíteni lehet egymáshoz.

Egy hosszú és bonyolult monológot kellett megtanulnia. Mesélne erről?
M. T.: Ha jól emlékszem, 247 különböző név, ige és határozó volt benne látszólag teljesen össze­füg­gés­telenül összefűzve. Végül megtaláltam benne egy rendszert, de minden egyes alkalommal, amikor eljátszottuk, az volt az érzésem, amikor színpadra léptem, hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz. Nem tudtam, hogy a szöveg hagyja-e, hogy elmondjam, vagy tudok-e bánni vele. Eltelt négy-öt előadás, mire rájöttem, hogy tudom irányítani a szöveget, tudtam vele játszani, addig úgy éreztem, csak a szöveg irányít engem. A „megúszhatatlansága” kivételes ajándék, átlagon felüli koncentrációt igényel, mert az ember önmagán keresztül szűri át a szöveget, és úgy próbálja átadni, hogy annak az érzései, a lenyomatai még a közönségre is hatással legyenek.

Ennek a 18 perces monológnak a felnagyított verziója az egyórás Imigyen szóla Louis de Funès.
M. T.: Olyan, mint egy színházesztétikai esszé. Novarina még látta Louis de Funès-t színpadon, el­mon­dása szerint a munkájában volt egy bizonyos fajta színházi kegyetlenség, mert elképesztően precíz és pontos színész volt. Ezen a precizitáson, pontosságon és színészi elmélyülésen keresztül elmélkedik Novarina a színházról, a színész, a közönség és az előadás kapcsolatáról. Emelkedetett mélységig mesél a színházról Louis de Funès munkásságán keresztül.
Milyen gondolatokat fogalmaz meg a színész munkájáról, a színház mibenlétéről?
M. T.: Megfogalmazhatatlan gondolatokat próbál megfogalmazni. Van az elmondható szöveg és a nézhető előadások felett egy metakommunikáció, amit alapvetően mindannyian szeretünk a színházban, ami azt jelenti, hogy azt szeretnénk, hogy a néző ne csak beüljön és végignézzen egy előadást, hanem lássa meg, ami a szavak mögött van, gondolkodjon közösen a színésszel. A nézőnek és a színésznek ugyanúgy kell éreznie az előadást. Novarina sajátos gondolatvilággal járja körül ezt a témát. A színésznek úgy kell léteznie, mint egy vak: kívülről kell ismernie a világot, pedig igazán nem is látja. De nem a látható a lényeg, hanem az, ami láthatatlan. Mindezt Louis de Funès-i humorral próbáljuk ellensúlyozni, közös játékra invitáljuk a nézőket, ahol a közös asszociációk, a mondatok tartalmának nem a direkt értelmezése lenne a lényeg, hanem hogy egy órán keresztül nézzenek, lebegjenek velem együtt. Ahogy Novarina fogalmazna: ez egy kötéltánc, ahol az ember és a közönség között szinte nincsen védőháló, és azon izgulunk, a színész fennmarad-e vagy sem.

2016-ban mutatták be az előadást Budapesten. Mennyit változott az eltelt idő alatt?
M. T.: Pont annyit változott, amennyit mi is változtunk az alkotókkal. Mindenesetre izgalmas volt Nova­ri­nával és rendezőtársával, Adelaide Pralonnal együtt újra felfedezni ezt a szöveget, újabb rétegeit. A Karin­thy Színházban amúgy Novarina saját festményei is díszítik a teret, ami korábban nem így volt.

Milyen gondolatok kavarognak önben a premier előtt?
M. T.: Vajon hagyja-e, megengedi-e a szöveg, hogy elmondjam? Misztikusan hangzik, de nem pusztán be­ta­nulom és elmondom a szöveget, hanem ő a partnerem, aki remélem, megengedi nekem, hogy végig tud­jak menni rajta estéről estére.

Ha jól tudom, Magyarországon ön az egyetlen „Novarina-színész”. Mit takar ez pontosan?
M. T.: Nagyon megtisztelő, hiszen Novarina szerint sincs sok ilyen a világon. Sajátos munkamódszerrel dolgozik, amihez kell egy kis őrültség, hogy az ember egyáltalán bele merje vetni magát, hogy tényleg azt mondja, felmegyek a kötélre, és háló nélkül végigsétálok rajta. Mindent kívül kell hagyni, teljes le­mez­te­lenedést igényel, amihez bátorság kell. Örülök, hogyha ennek meg tudok felelni, mert az ilyen pillanatok nagyon ritkák.