Placebo: Battle For The Sun
2009. június 17. / WG

Bár Kovács Ákos popsztárnak sosem tartoztam a rajongói közé, a Placebo nevű zenekar iránti érdeklődésemet neki köszönhetem. Még évekkel ezelőtt, az előző évezredben interjút készítettem a nagyemberrel, aminek során szót ejtettünk a rá hatással lévő együttesekről és előadókról is.
Brian Molko és zenekara a friss kedvencei között szerepelt akkor. A Placebo nevét akkor már ismertem, a zenéjüket még nem, gondoltam, próbát teszek velük. Bejött mind a cím nélküli első, mind a Without You I’m Nothing címet viselő második lemez is, s azóta követem figyelemmel a trió albumait, sőt, élőben is volt szerencsém hozzájuk, több alkalommal.
Az új évezredben megjelent három Placebo-nagylemez (2000-ben a Black Market Music, 2003-ban a Sleeping With Ghosts és 2006-ban a Meds) egyre kevésbé vágott mellbe. Épp ezért esett jól, amikor Molko a hatodik nagylemez kapcsán adott nyilatkozataiban újragondolt Pla­ce­bó­ról beszélt. Pozitív energiákról, napfényről, vidámabb mu­zsi­káról, felszabadultságról. Én személy szerint, ha nem is teljesen újat, de valami mást vártam, mint amit az elmúlt egy évtizedben hallottam tőlük, mert a Meds albumot már kifejezetten unalmasnak találtam. Ráadásul kaptak egy új dobost – az előző tavaly kivált a zenekarból –, aki friss impulzusokat hozott magával, nem beszélve arról, hogy Stefan Olsdal basszusgitáros az elmúlt időt inkább Hotel Persona nevű szintipop duójával töltötte – elméletileg onnan is jöhetett némi inspiráció. Az előzetesen kiadott szám, a For What It’s Worth első hallásra nagyon tetszett. Bár nem üt el annyira a Placebo hangzástól, sőt, azonnal felismerhető, kik játsszák a dalt, mégis jóval energikusabb az eddigieknél, na és fúvósokat sem nagyon vettek még igénybe eddigi karrierjük során.
Nagy reményekkel vágtam hát bele a Battle For The Sunba. És bevallom, eleinte volt bennem némi csalódás, annak ellenére, hogy alapvetően azért bejött az új Placebo-album, és örvendtem neki. Ami nyilvánvaló, hogy zeneileg kevés változás történt a Placebo stúdiója táján, mert azért hangzás tekintetében maradtak, akik voltak. Itt-ott felbukkannak ugyan újdonságok, mint a már említett fúvósok, vagy egy kis szintialap, de ezek csupán apró eltérések, finomságok, amik a rendszert nem borítják fel, nem írják újra. Ami viszont tényleg újdonság, és a fő változást jelenti, hogy a rájuk eddig jellemző darkos és pesszimista megborultság, ha nem is lett teljesen oda, de némiképp módosult, élet költözött a dalok nagy részébe. Ahogy Molko ezt már előre megmondta. Pörgősebb, hangosabb és harsányabb a friss anyag, mint az eddigi lemezek voltak. A For What It’s Worth mellett egészen kiváló lett az albumot nyitó Kitty Litter, a címadó szerzemény, a Battle For The Sun, a Speak In Tongues, a Bright Lights vagy a Julien, és minél többet hallgatja az ember az albumot, annál több felvétel csatlakozik a listához. Új korszak beköszöntéről, nyitányáról lehet olvasni mindenfelé a Battle For The Sun kapcsán, amivel szemben még kicsit szkeptikus vagyok ugyan, de a véleményem a lemez teljes feldolgozását követően könnyen lehet, hogy megváltozik.

CD
PIAS / Neon Music