2010. február 27. / Bóta Gábor
Bálint György szép kifejezésével élve: a cirkusz emberiségfürdő, és ez különösen érződik a cirkuszfesztiválokon. A nézőtéren mindenféle ember látható, csöppnyi gyerek, javakorabeli férfi, nő, iskolázatlan és szuperiskolázott, közismert értelmiségi egyaránt.
A cirkusz a legdemokratikusabb művészet, mert élvezete nem igényel előképzettséget, szerencsés esetben annyira elementáris, hogy bárkire hat. És persze különböző rétegeit lehet élvezni, a gyerkőcök már pusztán attól elalélnak, ha beszalad a porondra a bohóc, a kifinomultabb lelkek pedig belelátnak sok mindent a bohócba, Szabolcsi Miklós nem véletlenül adta egyik könyvének címéül, hogy A clown mint a művész önarcképe.
A Venezuelából érkező Henry bohóc rászolgált erre a tisztességre. Remek fazon. Egyszerre líraian ábrándos és félős, de ugyanakkor vagányan bevállalós. Bátran macerálja a közönséget, ráérez arra, kivel meddig lehet elmenni, kit mennyire lehet utánozni, kifigurázni, ki milyen mértékig vihető bele a csínybe. Egy rakoncátlan rosszcsont, aki akár makarónival dobálja a publikumot, vagy éppen lespricceli a nagyérdeműt, de képes elszontyolodni is, ha nem sikerül neki valami, gyenge és erős, vidám és szomorú, széles érzelmi skálán játszik, miközben jól improvizál.
Annyira széles skálán játszik, hogy ő az egyik drótkötéltáncos is. Az Ayala nevű produkcióban két társával közösen, tíz méter magasan, biztosítás nélkül randalírozik a drótkötélen. Ott is frenetikusan jókedve van, ahogy a kollégáinak is. Csujjogatnak, hujjogatnak, fékeveszett tempót diktálnak, és annyira pajkosan elevenek, mintha rakoncátlan kölykök ugrabugrálnának, szülői tiltás ellenére, a díványon. Nemcsak halált megvető bátorsággal csinálnak nehéz kunsztokat, hanem ezt olyan életigenlő vidámsággal teszik, hogy ezzel másoknak is hitet, erőt adnak.
Ettől művészet a cirkusz. Nemcsak a trükkök nehézségi foka számít, hanem az előadásmód is. Ezért több nekem ez az egyik ezüstérmet kapó drótkötélszám, mint az egyik aranyat elvivő ukrán Vorobiev csoport duplahinta-attrakciója, pedig az is roppant nehéz. Lengőhintáról lengőhintára ugrálni, és közben szaltókat produkálni mindenféle variációban, igen komoly teljesítmény. A hármas szaltó pedig különösen bámulatos. De nem érzem az artistákon azt az elementáris örömet, hogy ezt csinálhatják, mint a drótköteleseken. Gyakran inkább azt érzem, hogy dolgoznak, teljesítenek, bizonyítani akarnak. Az oroszlánidomár Vladislav Goncharov viszont lefegyverzően könnyed. Mintha békebeli, profi varietében lenne, lakkcipősen, magától értetődő eleganciával, sikkes tánclépésekkel közlekedik a ketrecben a vadállatok között, és úgy játszik velük, mint mások otthon a cicáikkal. Abszolút nem zavarja, hogy kicsit nagyobbra nőttek. Az már csak ráadás, hogy valamelyik kedves nagymacska szájába, miután kellőképpen megcirógatja, a fejét is beteszi. Az állatszámok kikopóban vannak a fesztiválokról, itthon még nem is kapott díjat állatprodukció, Goncharov most méltán vitte el az egyik aranyat, ilyen attrakciót nem lehet ostorral, kegyetlen drillel létrehozni, csak úgy, ha valaki valóban partnereinek, játszótársainak tekinti az állatokat.
Volt még egy borzongatóan veszélyes szám, a Duó Vanegas kolumbiai halálkerék-attrakciója. Két, szédítő tempóban forgó óriási kerékben, vagy éppen a külső részükön, szalad, ugrókötelezik, szaltózik két deli legény. Rémisztő, de a cirkusz fontos eleméhez jár közel a szám, a lehetetlen megkísértéséhez.
Három magyar produkciót láthattunk, a lehetetlent ugyan semelyik nem kísértette, és azt sem bizonyította, hogy szárnyal az artistaművészet Magyarországon, de nem is volt olyan égő, mint két évvel ezelőtt, amikor volt miért szégyenkezniük a magyaroknak. Kár, hogy a többszörös magyar tornászbajnok Kiss Kata nem a levegőszámát mutatta be, abba természetesebb módon épül be a hajlékonysága, mint a hulahoppkarika-attrakcióba. Lorant és Julia vad szenvedéllyel lengedeznek a légben, a Quinterion nevű dobószám pedig temperamentumosságával hat.
Túl sok volt az egy-kétszemélyes varietémutatvány, de mindent összevetve, a Kristóf Krisztán művészeti vezetésével és rendezésében szervezett cirkuszfesztivál idén is magas színvonalat mutatott.
A cirkusz a legdemokratikusabb művészet, mert élvezete nem igényel előképzettséget, szerencsés esetben annyira elementáris, hogy bárkire hat. És persze különböző rétegeit lehet élvezni, a gyerkőcök már pusztán attól elalélnak, ha beszalad a porondra a bohóc, a kifinomultabb lelkek pedig belelátnak sok mindent a bohócba, Szabolcsi Miklós nem véletlenül adta egyik könyvének címéül, hogy A clown mint a művész önarcképe. A Venezuelából érkező Henry bohóc rászolgált erre a tisztességre. Remek fazon. Egyszerre líraian ábrándos és félős, de ugyanakkor vagányan bevállalós. Bátran macerálja a közönséget, ráérez arra, kivel meddig lehet elmenni, kit mennyire lehet utánozni, kifigurázni, ki milyen mértékig vihető bele a csínybe. Egy rakoncátlan rosszcsont, aki akár makarónival dobálja a publikumot, vagy éppen lespricceli a nagyérdeműt, de képes elszontyolodni is, ha nem sikerül neki valami, gyenge és erős, vidám és szomorú, széles érzelmi skálán játszik, miközben jól improvizál.
Annyira széles skálán játszik, hogy ő az egyik drótkötéltáncos is. Az Ayala nevű produkcióban két társával közösen, tíz méter magasan, biztosítás nélkül randalírozik a drótkötélen. Ott is frenetikusan jókedve van, ahogy a kollégáinak is. Csujjogatnak, hujjogatnak, fékeveszett tempót diktálnak, és annyira pajkosan elevenek, mintha rakoncátlan kölykök ugrabugrálnának, szülői tiltás ellenére, a díványon. Nemcsak halált megvető bátorsággal csinálnak nehéz kunsztokat, hanem ezt olyan életigenlő vidámsággal teszik, hogy ezzel másoknak is hitet, erőt adnak.
Ettől művészet a cirkusz. Nemcsak a trükkök nehézségi foka számít, hanem az előadásmód is. Ezért több nekem ez az egyik ezüstérmet kapó drótkötélszám, mint az egyik aranyat elvivő ukrán Vorobiev csoport duplahinta-attrakciója, pedig az is roppant nehéz. Lengőhintáról lengőhintára ugrálni, és közben szaltókat produkálni mindenféle variációban, igen komoly teljesítmény. A hármas szaltó pedig különösen bámulatos. De nem érzem az artistákon azt az elementáris örömet, hogy ezt csinálhatják, mint a drótköteleseken. Gyakran inkább azt érzem, hogy dolgoznak, teljesítenek, bizonyítani akarnak. Az oroszlánidomár Vladislav Goncharov viszont lefegyverzően könnyed. Mintha békebeli, profi varietében lenne, lakkcipősen, magától értetődő eleganciával, sikkes tánclépésekkel közlekedik a ketrecben a vadállatok között, és úgy játszik velük, mint mások otthon a cicáikkal. Abszolút nem zavarja, hogy kicsit nagyobbra nőttek. Az már csak ráadás, hogy valamelyik kedves nagymacska szájába, miután kellőképpen megcirógatja, a fejét is beteszi. Az állatszámok kikopóban vannak a fesztiválokról, itthon még nem is kapott díjat állatprodukció, Goncharov most méltán vitte el az egyik aranyat, ilyen attrakciót nem lehet ostorral, kegyetlen drillel létrehozni, csak úgy, ha valaki valóban partnereinek, játszótársainak tekinti az állatokat.
Volt még egy borzongatóan veszélyes szám, a Duó Vanegas kolumbiai halálkerék-attrakciója. Két, szédítő tempóban forgó óriási kerékben, vagy éppen a külső részükön, szalad, ugrókötelezik, szaltózik két deli legény. Rémisztő, de a cirkusz fontos eleméhez jár közel a szám, a lehetetlen megkísértéséhez.
Három magyar produkciót láthattunk, a lehetetlent ugyan semelyik nem kísértette, és azt sem bizonyította, hogy szárnyal az artistaművészet Magyarországon, de nem is volt olyan égő, mint két évvel ezelőtt, amikor volt miért szégyenkezniük a magyaroknak. Kár, hogy a többszörös magyar tornászbajnok Kiss Kata nem a levegőszámát mutatta be, abba természetesebb módon épül be a hajlékonysága, mint a hulahoppkarika-attrakcióba. Lorant és Julia vad szenvedéllyel lengedeznek a légben, a Quinterion nevű dobószám pedig temperamentumosságával hat.
Túl sok volt az egy-kétszemélyes varietémutatvány, de mindent összevetve, a Kristóf Krisztán művészeti vezetésével és rendezésében szervezett cirkuszfesztivál idén is magas színvonalat mutatott.