2011. május 12. / Fáy Miklós
Többnyire ahhoz vagyunk szokva, hogy elmegyünk a színházba, valami ott történik, sokat beszélnek, elmesélnek egy szomorú vagy vidám történetet, és a végén hazavisszük azt a tanulságot,
hogy szeretni kell egymást, ölni bűn, az erényt megjutalmazzák vagy elbukik, az élet szép vagy csúnya. Ehhez képest a Forget it! arról beszél, illetve nem is nagyon beszél, arról mozog, hogy beszélni se lehet. Francia-magyar-olasz-román koprodukció, amit úgy kell érteni, hogy négy nemzet fiai állnak a színpadon (és egy orosz hússaláta). Tökéletes Bábel, mert nincs közöttük a címben fölidézett, áldott angol nyelv, mindenki a magáét mondja. Csak mozgással értetik meg magukat. Vagy ha mégis sikerül találni egy-egy közös szót, már megvan a baj. Épp azért, mert a szó nem közös: a román azt mondja Cluj, a magyar meg azt, hogy Kolozsvár. Pofozni kezdik egymást, abból majd ért a bozgor, illetve a szőrös talpú.
A többinek sem könnyű. Senkinek sem könnyű. Négy férfinek sem könnyű, és akkor sem, ha közéjük keveredik egy nő. Pedig a lány táncol mindegyikkel. Külön is, együtt is – micsoda nő. Próbálok közben rájönni, mi is tetszik ebben a nem túlzottan mély tanulságban, hogy nehéz, de mégis kell, együtt kell, és meg kell próbálni. Azt hiszem, Dombi Kati tetszik, a finom kis puha mozdulataival. Meg a fények, ahogy csak az alsó lábszárak táncolnak, azzal kell elmondani egy kapcsolat intimitását. Néha próbálják csak kézfejekkel is, furcsa módon az kevésbé kifejező.
Nem hosszú a darab, de lehet nevetni, lehet kissé megilletődni, a magyarul táncoló Dózsa Ákos rendezése körülbelül eléri mindazt, amit egy színházban kapni lehet. Az utolsó jelenetben öt meztelen hátat látni, furcsa kitekert alakzatban. A hozzá tartozó fejek eltűnnek, csak az összeérő izomcsomók mozognak, hullámoznak, lüktetnek, vernek, mint egy óriási szív. Szív, az van az előadásban.
hogy szeretni kell egymást, ölni bűn, az erényt megjutalmazzák vagy elbukik, az élet szép vagy csúnya. Ehhez képest a Forget it! arról beszél, illetve nem is nagyon beszél, arról mozog, hogy beszélni se lehet. Francia-magyar-olasz-román koprodukció, amit úgy kell érteni, hogy négy nemzet fiai állnak a színpadon (és egy orosz hússaláta). Tökéletes Bábel, mert nincs közöttük a címben fölidézett, áldott angol nyelv, mindenki a magáét mondja. Csak mozgással értetik meg magukat. Vagy ha mégis sikerül találni egy-egy közös szót, már megvan a baj. Épp azért, mert a szó nem közös: a román azt mondja Cluj, a magyar meg azt, hogy Kolozsvár. Pofozni kezdik egymást, abból majd ért a bozgor, illetve a szőrös talpú. A többinek sem könnyű. Senkinek sem könnyű. Négy férfinek sem könnyű, és akkor sem, ha közéjük keveredik egy nő. Pedig a lány táncol mindegyikkel. Külön is, együtt is – micsoda nő. Próbálok közben rájönni, mi is tetszik ebben a nem túlzottan mély tanulságban, hogy nehéz, de mégis kell, együtt kell, és meg kell próbálni. Azt hiszem, Dombi Kati tetszik, a finom kis puha mozdulataival. Meg a fények, ahogy csak az alsó lábszárak táncolnak, azzal kell elmondani egy kapcsolat intimitását. Néha próbálják csak kézfejekkel is, furcsa módon az kevésbé kifejező.
Nem hosszú a darab, de lehet nevetni, lehet kissé megilletődni, a magyarul táncoló Dózsa Ákos rendezése körülbelül eléri mindazt, amit egy színházban kapni lehet. Az utolsó jelenetben öt meztelen hátat látni, furcsa kitekert alakzatban. A hozzá tartozó fejek eltűnnek, csak az összeérő izomcsomók mozognak, hullámoznak, lüktetnek, vernek, mint egy óriási szív. Szív, az van az előadásban.