2011. május 26. /
A színháztörténet ismer olyan művészeket, akik noha önmagukban is óriások voltak, egy-egy állandó partnerrel nagy párosként is örökre emlékezetesek maradtak, gondoljunk például Ruttkai Évára és Latinovits Zoltánra vagy Tolnay Klárira és Mensáros Lászlóra.
Az Új Színházban is akadnak nagy párosok, a középgenerációban és a fiatalok között egyaránt.
Molnár Ferenc: A hattyú
Nemes Wanda: A hattyú volt Száraz Dénessel az első közös munkánk. Az előadás két év alatt sokat változott, színesebb, izgalmasabb, őszintébb, igazabb lett, akárcsak a mi kapcsolatunk. Dénes türelmes, jó kollégám, akinek szeretek a szemébe nézni, bizalommal avatom be titkaimba a színpadon, aki meglep és akit, tudom, én is meglepek olykor-olykor...
Száraz Dénes: A hattyú volt az első, aztán jött a többi, és remélem, még folytatódik a sor, mert jó Wandával dolgozni. Nehezen indult, lassan nyitottunk egymás felé, de sikerült. Most már néha olyan szabad, önfeledt, igaz pillanataink vannak, amiért érdemes és jó a színpadon lenni.
Shakespeare: Ahogy tetszik
Pokorny Lia: Érdekes, hogy két színész mitől válik párossá. Hiába játszunk másik partnerrel, valamiért a habitusunk vagy a külsőnk miatt mindig páros maradunk. Zsolttal először a Vőlegényben dolgoztunk együtt, Rudolf Péter rendezésben. Nálunk a szenvedély és a férfi-nő energia lehet az oka. Ebből adódik, hogy egy közös próbaidőszak nekünk nem viharmentes. Ha valamiben nem értünk egyet, mindketten kifejezésre juttatjuk, és természetesen egyikünk sem szeret engedni. Miközben végtelenül szeretem és tisztelem, amit csinál, hiszen azért veti bele magát ennyi energiával a szerepeibe, mert nagyon fontos neki a munka. Az Ahogy tetszik azért fontos nekem, mert arról beszél, hogy az emberek mennyire kétségbeesetten keresik a párjukat, és amikor rátalálnak, gyávaságból és félelemből saját maguk elé gördítenek akadályokat, ahelyett, hogy kimondanák, amit gondolnak, és lépésről lépésre haladnának egymás felé, ami nagyon egyszerűvé tenné az életet. Ehelyett elkezdődnek a játszmák, ahogy ebben a Shakespeare-darabban is. A mai napig találok benne megfejtendő dolgokat, Zsolt pedig gyakran meglep valamivel egészen váratlan helyeken. Olyan, mintha a ringben állnánk. Minden pillanatban figyelni kell, ki hova üt.
Huszár Zsolt: Nincs fogalom rá, mennyire szeretek Liával dolgozni. Nincs fogalom rá, mennyire nem. „szeretlek s gyűlöllek…” Mégis valahogy mindig bársony. Lombok közt bujkáló napsütés. Méz a havon. Tükör törött egészben. Juditom, ki levágott Holofernész-fejem szemébe néz, és azt mondja: Zsolt, szerintem ez így nem lesz jó. S én csak kacsintok. Már többször dolgoztunk együtt s fogunk. Örök párom, vagy ahogy tetszik.
Závada Pál: Bethlen
Takács Katalin: A Bethlen volt az első, ahol Sanyival közvetlen partnerek voltunk. Nagyszerű munka volt, talán azért is, mert mindketten Horvai István tanítványai voltunk és tőle azt tanultuk, hogy a színház alázat és odaadás. Ez a közös vonal biztosan számított. Hargitai Ivánnak, a rendezőnek határozott elképzelései voltak a darabbal kapcsolatban, ez is sokat segített a munkánkban. Több mint tíz éve vagyunk az Új Színházban, nagyon érdekes, hogy ilyen későn találkoztunk össze a színpadon, mégis működik az összhang. Figyelünk egymásra, és ebből lehet meríteni. Ráadásul ez egy stúdióelőadás, ahol nagyon közel vagyunk a nézőkhöz, minden mozdulatnak, tekintetnek valódi súlya van.
Gáspár Sándor: Tizenharmadik évadomat töltöm a színházban és ez a szezon volt első, amikor Takács Katival ilyen jelentős szerephelyzetekbe kerülhettünk egymással, hiszen a Bethlenben férj-feleséget játszunk. Az Erdőben is mi vagyunk a főszereplők, igaz, ott ellenfelekként. Szerencse, hogy így összesűrűsödött hirtelen a közös munkánk, mert nagyszerű anyagokban nagyszerű találkozások ezek. Sokszor beszélünk a kollégákkal arról, hogy a tehetség, a képesség és az odaadás mellett mekkora súlya lehet a személyes szimpátiának, a benyomásoknak vagy akár a barátságoknak abban, hogyan tudunk együtt dolgozni. Katival – akit kitűnő színésznőnek tartok – nincs köztünk plusz magánéleti kapcsolat, ennek dacára egészen kivételes módon tudtunk egymás idegrendszerére rezonálni, nagyon jól kiegészítjük egymást. Remélem, a jövőben is lesz még lehetőségünk együtt dolgozni. Ez pedig azt igazolja, hogy a színház egy olyan csodálatos hely, ahol maga az anyag olyan indulatokat, intellektuális felvetéseket tud megfogalmazni, ami mind a kettőnket úgy tereli a másikhoz, amire példát nehezen lehetne találni az élet más területén.
Barabás Pál – Harmath Imre – Eisemann Mihály: Kávé habbal
Földes Eszter: Az egész az Ács János rendezte Casanovával kezdődött, amikor nagyon hamar egymásra hangolódtunk minden szempontból. Sanyi is Ács-tanítványnak számít, én pedig az ő osztályába jártam. Mindkettőnket nagyon szeret, és mi is nagyon szeretjük egymást. Nagyon hasonló a gondolkodásunk emberileg és színészként is, igen jól tudjuk egymás energiáit hasznosítani. Az érzékenységünk, ahogy létezünk a világban, ahogy figyelünk vagy éppen nem figyelünk a dolgokra, a szétszórtságunk mind nagyon hasonló bennünk. Sokan mondták azt is, hogy testvérszeműek vagyunk, mert nagyon hasonlít egymásra a szemünk. Van is egy afféle testvérlelkűség bennünk. A Kávé habbal-ban szerelmespárt játszunk, így fokozottan lehet hasznosítani ezeket az energiákat.
Almási Sándor: Eszterrel háromszorosan vagyunk szerelmespár. Először tavaly a Casanovában, most a Kávé habbal-ban, és a Sors írta és rendezte Életben. Nagyon szeretek a partnere lenni mindhárom esetben, hiszen Eszter kitűnően működő női és színésznői ösztönei úgy teszik őt tehetséges emberré, hogy partnereit ugyanúgy elmélyíti, fölemeli ezekben a helyzetekben. Önzetlenül, teljes – szinte gyermeki – átéléssel stimulálja a környezetét. Nagyon hasonló rezgésszámmal működik bennünk a komikum, a líra, a drámaiság, és amikor valamelyikünk hiányt szenved valamelyikben, kicsit beszűkül, jó partnerként azonnal reagálunk a másik esetleges eltévelyedésére, felületességére. A színpadi igazságok, az élethelyzeteink, a mindennapi történéseink még igazabbá, hitelesebbé, árnyaltabbá, gazdagabbá tesznek minket a színpadi viszonyainkban.
Moliére: A fösvény
Bánsági Ildikó: A Chioggai csetepatétól kezdve a Tartuffe-ön és A hattyún át A fösvényig nagyon sok darabban voltunk mi együtt Szamival. (Eperjes Károly, aki külföldi tartózkodása miatt nem tudott partnernőjéről nyilatkozni – a szerk.) A fösvényben nem szokványos férfi-nő páros vagyunk. A mi viszonyunk ebben nagyon érdekes. Szami nagyon precíz, nem enged egy tapodtat sem abból, ami le lett fektetve. Előadás előtt, közben és utána végig sasol, és megmondja, ha valami nem úgy működött, ahogy kellett volna. Nem szoktam vele nagyon ellenkezni, csak ha érzem, hogy nekem van igazam. Amikor pedig megcsináljuk, amit megbeszéltünk, és látom, hogy a csibészség megjelenik a szemében, akkor tudom, hogy neki is nagyon van kedve játszani. Ilyenkor bejön egy civil szemvillanás és én is visszanézek. Nagyon kell vigyázni, nehogy elnevessük magunkat. A fösvénybe pedig ez nagyon belefér, például amikor nekem át kell őt vernem azzal, hogy ő milyen gyönyörűszép, fiatal férfi, micsoda gatyája van és milyen delejes vőlegény. Mindezt azért, hogy összehozzam egy fiatal lánnyal, és pénzt kapjak érte. De ugye ez nem sikerül. Aztán én bepipulok, és elkezdek ellene játszani. Vagyis folyamatosan fokozódik a mi közös játékunk, miközben a legnagyobb fegyelmezettséggel megy nekünk ez a kis civil egymásra nézésünk, amitől annyira személyessé válik a játék. Persze aztán a végén összenevetünk a folyosón.
Az Új Színházban is akadnak nagy párosok, a középgenerációban és a fiatalok között egyaránt.
Molnár Ferenc: A hattyú
Nemes Wanda: A hattyú volt Száraz Dénessel az első közös munkánk. Az előadás két év alatt sokat változott, színesebb, izgalmasabb, őszintébb, igazabb lett, akárcsak a mi kapcsolatunk. Dénes türelmes, jó kollégám, akinek szeretek a szemébe nézni, bizalommal avatom be titkaimba a színpadon, aki meglep és akit, tudom, én is meglepek olykor-olykor...
Száraz Dénes: A hattyú volt az első, aztán jött a többi, és remélem, még folytatódik a sor, mert jó Wandával dolgozni. Nehezen indult, lassan nyitottunk egymás felé, de sikerült. Most már néha olyan szabad, önfeledt, igaz pillanataink vannak, amiért érdemes és jó a színpadon lenni.
Shakespeare: Ahogy tetszik
Pokorny Lia: Érdekes, hogy két színész mitől válik párossá. Hiába játszunk másik partnerrel, valamiért a habitusunk vagy a külsőnk miatt mindig páros maradunk. Zsolttal először a Vőlegényben dolgoztunk együtt, Rudolf Péter rendezésben. Nálunk a szenvedély és a férfi-nő energia lehet az oka. Ebből adódik, hogy egy közös próbaidőszak nekünk nem viharmentes. Ha valamiben nem értünk egyet, mindketten kifejezésre juttatjuk, és természetesen egyikünk sem szeret engedni. Miközben végtelenül szeretem és tisztelem, amit csinál, hiszen azért veti bele magát ennyi energiával a szerepeibe, mert nagyon fontos neki a munka. Az Ahogy tetszik azért fontos nekem, mert arról beszél, hogy az emberek mennyire kétségbeesetten keresik a párjukat, és amikor rátalálnak, gyávaságból és félelemből saját maguk elé gördítenek akadályokat, ahelyett, hogy kimondanák, amit gondolnak, és lépésről lépésre haladnának egymás felé, ami nagyon egyszerűvé tenné az életet. Ehelyett elkezdődnek a játszmák, ahogy ebben a Shakespeare-darabban is. A mai napig találok benne megfejtendő dolgokat, Zsolt pedig gyakran meglep valamivel egészen váratlan helyeken. Olyan, mintha a ringben állnánk. Minden pillanatban figyelni kell, ki hova üt. Huszár Zsolt: Nincs fogalom rá, mennyire szeretek Liával dolgozni. Nincs fogalom rá, mennyire nem. „szeretlek s gyűlöllek…” Mégis valahogy mindig bársony. Lombok közt bujkáló napsütés. Méz a havon. Tükör törött egészben. Juditom, ki levágott Holofernész-fejem szemébe néz, és azt mondja: Zsolt, szerintem ez így nem lesz jó. S én csak kacsintok. Már többször dolgoztunk együtt s fogunk. Örök párom, vagy ahogy tetszik.
Závada Pál: Bethlen
Takács Katalin: A Bethlen volt az első, ahol Sanyival közvetlen partnerek voltunk. Nagyszerű munka volt, talán azért is, mert mindketten Horvai István tanítványai voltunk és tőle azt tanultuk, hogy a színház alázat és odaadás. Ez a közös vonal biztosan számított. Hargitai Ivánnak, a rendezőnek határozott elképzelései voltak a darabbal kapcsolatban, ez is sokat segített a munkánkban. Több mint tíz éve vagyunk az Új Színházban, nagyon érdekes, hogy ilyen későn találkoztunk össze a színpadon, mégis működik az összhang. Figyelünk egymásra, és ebből lehet meríteni. Ráadásul ez egy stúdióelőadás, ahol nagyon közel vagyunk a nézőkhöz, minden mozdulatnak, tekintetnek valódi súlya van.
Gáspár Sándor: Tizenharmadik évadomat töltöm a színházban és ez a szezon volt első, amikor Takács Katival ilyen jelentős szerephelyzetekbe kerülhettünk egymással, hiszen a Bethlenben férj-feleséget játszunk. Az Erdőben is mi vagyunk a főszereplők, igaz, ott ellenfelekként. Szerencse, hogy így összesűrűsödött hirtelen a közös munkánk, mert nagyszerű anyagokban nagyszerű találkozások ezek. Sokszor beszélünk a kollégákkal arról, hogy a tehetség, a képesség és az odaadás mellett mekkora súlya lehet a személyes szimpátiának, a benyomásoknak vagy akár a barátságoknak abban, hogyan tudunk együtt dolgozni. Katival – akit kitűnő színésznőnek tartok – nincs köztünk plusz magánéleti kapcsolat, ennek dacára egészen kivételes módon tudtunk egymás idegrendszerére rezonálni, nagyon jól kiegészítjük egymást. Remélem, a jövőben is lesz még lehetőségünk együtt dolgozni. Ez pedig azt igazolja, hogy a színház egy olyan csodálatos hely, ahol maga az anyag olyan indulatokat, intellektuális felvetéseket tud megfogalmazni, ami mind a kettőnket úgy tereli a másikhoz, amire példát nehezen lehetne találni az élet más területén.
Barabás Pál – Harmath Imre – Eisemann Mihály: Kávé habbal
Földes Eszter: Az egész az Ács János rendezte Casanovával kezdődött, amikor nagyon hamar egymásra hangolódtunk minden szempontból. Sanyi is Ács-tanítványnak számít, én pedig az ő osztályába jártam. Mindkettőnket nagyon szeret, és mi is nagyon szeretjük egymást. Nagyon hasonló a gondolkodásunk emberileg és színészként is, igen jól tudjuk egymás energiáit hasznosítani. Az érzékenységünk, ahogy létezünk a világban, ahogy figyelünk vagy éppen nem figyelünk a dolgokra, a szétszórtságunk mind nagyon hasonló bennünk. Sokan mondták azt is, hogy testvérszeműek vagyunk, mert nagyon hasonlít egymásra a szemünk. Van is egy afféle testvérlelkűség bennünk. A Kávé habbal-ban szerelmespárt játszunk, így fokozottan lehet hasznosítani ezeket az energiákat.
Almási Sándor: Eszterrel háromszorosan vagyunk szerelmespár. Először tavaly a Casanovában, most a Kávé habbal-ban, és a Sors írta és rendezte Életben. Nagyon szeretek a partnere lenni mindhárom esetben, hiszen Eszter kitűnően működő női és színésznői ösztönei úgy teszik őt tehetséges emberré, hogy partnereit ugyanúgy elmélyíti, fölemeli ezekben a helyzetekben. Önzetlenül, teljes – szinte gyermeki – átéléssel stimulálja a környezetét. Nagyon hasonló rezgésszámmal működik bennünk a komikum, a líra, a drámaiság, és amikor valamelyikünk hiányt szenved valamelyikben, kicsit beszűkül, jó partnerként azonnal reagálunk a másik esetleges eltévelyedésére, felületességére. A színpadi igazságok, az élethelyzeteink, a mindennapi történéseink még igazabbá, hitelesebbé, árnyaltabbá, gazdagabbá tesznek minket a színpadi viszonyainkban.
Moliére: A fösvényBánsági Ildikó: A Chioggai csetepatétól kezdve a Tartuffe-ön és A hattyún át A fösvényig nagyon sok darabban voltunk mi együtt Szamival. (Eperjes Károly, aki külföldi tartózkodása miatt nem tudott partnernőjéről nyilatkozni – a szerk.) A fösvényben nem szokványos férfi-nő páros vagyunk. A mi viszonyunk ebben nagyon érdekes. Szami nagyon precíz, nem enged egy tapodtat sem abból, ami le lett fektetve. Előadás előtt, közben és utána végig sasol, és megmondja, ha valami nem úgy működött, ahogy kellett volna. Nem szoktam vele nagyon ellenkezni, csak ha érzem, hogy nekem van igazam. Amikor pedig megcsináljuk, amit megbeszéltünk, és látom, hogy a csibészség megjelenik a szemében, akkor tudom, hogy neki is nagyon van kedve játszani. Ilyenkor bejön egy civil szemvillanás és én is visszanézek. Nagyon kell vigyázni, nehogy elnevessük magunkat. A fösvénybe pedig ez nagyon belefér, például amikor nekem át kell őt vernem azzal, hogy ő milyen gyönyörűszép, fiatal férfi, micsoda gatyája van és milyen delejes vőlegény. Mindezt azért, hogy összehozzam egy fiatal lánnyal, és pénzt kapjak érte. De ugye ez nem sikerül. Aztán én bepipulok, és elkezdek ellene játszani. Vagyis folyamatosan fokozódik a mi közös játékunk, miközben a legnagyobb fegyelmezettséggel megy nekünk ez a kis civil egymásra nézésünk, amitől annyira személyessé válik a játék. Persze aztán a végén összenevetünk a folyosón.