2011. június 09. / Bóta Gábor
Gálffi László rendezi A nagy négyes című darabot, amely május végétől Dunaújvárosban, június elejétől a Belvárosi Színházban látható, Molnár Piroska, Vári Éva, Benedek Miklós, Szacsvay László felléptével. Jutalomjáték számukra ez a produkció, Gálffi ámul a munkabírásukon.
Fölhívott Orlai Tibor, hogy rendezd meg A nagy négyest?
G. L.: Én nagyon szeretem az operát, vannak operaénekes barátaim. Egy házban nőttem fel Hamari Júliával. Szeretem a zenét, de nem tanultam soha.
Akartál volna operaénekes lenni?
G. L.: Igen, de öten voltunk testvérek, nem voltunk gazdagok, nem volt lehetőségem arra, hogy zenét tanuljak. Szóval felhívott Orlai, akit én nagyon tisztelek. Meghatónak gondolom, hogy magánpénzből színházat csinál. Korrekt ember, szereti a színészeket.
A Sírpiknikben dolgoztál először az ő produkciójában.
G. L.: Igen, akkor ismertem meg a hozzállását, gondolkodásmódját. A Sírpiknik nekem sok nehéz darab után felüdülés volt. Pláne úgy, hogy én vagyok a darabban az egyetlen fiú.
Az Orlai által bemutatott darabok többsége tulajdonképpen bulvár, de azért rendszerint valami más, több is van bennük. Amit te rendezel, az is ilyen?
G. L.: Azért Orlai bemutat mást is, a másik oldalon például ott van a Fédra Fitness. Az egyik produkció tartja el a másikat. Az a darab, amit én rendezek, a kettő között van. Ronald Harwood írta, aki Az öltöztető című darabot is, ami sokáig ment a Madách Színházban. A szerző szintén nagyon ért a színészekhez, a színházhoz. Nem véletlen, hogy a darabból most filmet készít Dustin Hoffman idős kollégákkal.
Rögtön igent mondtál Orlainak?
G. L.: Mikor felhívott, és mondta, hogy operaénekesekről szól darab, azt válaszoltam, hogy jaj, de jó, én is operaénekes szerettem volna lenni, csak nem volt hozzá hangom. Azt felelte, hogy nem játékról, hanem rendezésről lenne szó. Mire én rávágtam, hogy szó sem lehet róla, én nem vagyok rendező.
Miért akarta, hogy rendezzél?
G. L.: Talán mert úgy érzi, hogy ehhez a témához közöm van. Ismeri az érdeklődési körömet, tudja, hogy szeretem a zenét. Mielőtt felhívott, körbetelefonált minden szereplőt, és megkérdezte, hogy elfogadnának-e. Miután elolvastam a darabot, és láttam, hogy arról szól, ami engem is foglalkoztat, igent mondtam. Ugyan még nem vagyok abban a korban, de már én is átérzem, hogy mit jelent az, ha valaki kifelé megy a pályáról. Engem is érdekel, hogyan lehet művészként méltóságteljesen megöregedni. Mit lehet felvállalni és mit nem. Azok a színészek, akiket Orlai kiválasztott, Molnár Piroska (alt), Vári Éva (szoprán), Benedek Miklós (bariton), Szacsvay László (tenor), tulajdonképpen fiatalok még a szerephez. Idősebbekről van szó, de lehet, hogy ők már nem tudnák megtanulni a sok szöveget. A négy szereplő számára jutalomjáték ez a darab. Kicsit erőszakolt, hogy csak négyszereplős. Egy művészotthonban játszódik, ezért engem mindig zavar, hogy miért nem jön be egy főnővér, egy ápoló.
Valószínűleg azért, mert ezek a darabok, hogy viszonylag olcsón előadhatók legyenek, kevés szereplőre – akik azért lehetőség szerint sztárok –, egy díszletre épülnek.
G. L.: Igen, ezért nincsenek epizódszereplők. Annak a négy színésznek, aki a színen van, kell elhinni mindent. Erre az életük, a pályájuk a fedezet. Egy-egy pillantásuk, gesztusuk sokat elmond. A szöveggel az a bajom, hogy túl vicces akar lenni, túl sok poén van benne. Persze nem lehet csehovi drámává sem válnia.
Hiszen akkor valószínűleg nem lenne akkora siker.
G. L.: Persze, de nagyon nehéz így libikókázni.
Mostanában ez a darabtípus egyre divatosabb. Az a fajta, amely mélyen a szemembe néz, és el akarja hitetni, hogy hú de komoly dolgokról beszél. És ez tán igaz is, de nem megy túl mélyre. Jobban szeretem, ha egy darab felhőtlenül szórakoztató, akár jól megcsinált totális marhaság, vagy azt, ha tényleg komoly.
G. L.: Világos, de A nagy négyes hasonló típusú, mint Az öltöztető, amin szintén sokat lehet nevetni, mégis van egy mély magja, ami azért nagyon igaz.
Nem akarom elutasítani, főleg azért nem, mert ezek a darabok akár nagy színészeknek igen jó játéklehetőséget adnak, de bevallom neked, hogy már az Equusszal is komoly gondjaim voltak.
G. L.: Hát nekem ne mondjad! Amikor annak idején elolvastam a Nagyvilágban, nem is tetszett. Aztán, amikor rám osztották a fiú szerepét, már más szemmel olvastam el, bár akkor is túl faksznisnak találtam. De akkoriban, a hetvenes évek végén, nagyon jól jött ez a darab.
Ez indította be igazán a színházi pályafutásodat.
G. L.: Igen, akkor fontos volt, hogy a darab arról beszélt, hogyan rombolják és pusztítják el a személyiségünket. Voltak olyanok, akik az előadás hatására a sorsukon is változtattak. Kaptam például olyan levelet, amiben az állt, hogy egy asszony elvált a férjétől, mert rájött, hogy nem úgy él, ahogy kellene. Többen tizenötször, hússzor is megnézték a produkciót. Később az Amadeus is ugyanezt a témát lovagolta meg.
Tényleg pofán csapott ez a szerep, vagy csak kívülről látszott így?
G. L.: Eredetileg nem nekem akarták adni. Nem mondom el, hogy kik voltak a jelöltek, nagy vita volt, összeveszések, de Kapás Dezső, aki tanárom volt a főiskolán, mellém állt. Színészkollégáim is fúrtak engem, amikor próbálni kezdtem. Nagyon rossz is voltam a próbák elején, rezgett a léc, hogy leváltanak.
Utólag tudod, hogy miért voltál rossz?
G. L.: Tudom, persze.
Miért?
G. L.: Négy évig alig kaptam szerepet, a volt osztálytársam, Hegedűs D. Géza már régen főszerepeket játszott, és én valami miatt nem tudtam áttörni. Bár Várkonyi Zoltán igazgató nagyon bízott bennem, meg Kapás Dezső is. Kapás hitte, hogy ezt a szerepet nekem kell játszani, de azt is tudta, hogy ehhez le kell győznöm önmagamat. Lényegében egy éjszaka alatt megfordult a dolog.
Előhozott a darab belőled valamit, amin te is meglepődtél?
G. L.: Igen. Borzasztóan gátlásos voltam, és nem voltam agresszív, miközben az a fiú, akit játszanom kellett, abszolút az. Aztán annyi minden összegyűlt bennem, hogy azt álmodtam, megverem Darvas Ivánt.
Haragudtál rá?
G. L.: Nagyon.
De miért?
G. L.: Mert állandóan cikizett, és éreztette, hogy nem fogom tudni eljátszani a szerepet. Nem örült annak, hogy ezzel a langaléta gyerekkel kell játszania, aki nem tudja a szakmát.
Nem lehet, hogy ezt direkt, pedagógiai okokból csinálta?
G. L.: Nem hiszem. Ráadásul a többi kolléga is állandóan instrukciókkal látott el, Kapás pedig ezt hagyta. Ezért aztán, miután azt álmodtam, hogy megverem Darvast, másnap olyan dühvel mentem be, hogy a színpadon lévő padot eszelősen odacsaptam a földhöz. Ezen pedig mindenki meglepődött, hogy honnan ez a változás bennem. Elkezdtem ordítozni is a partnereimmel. És éppen erre volt szükség. Utána már Dezsőnek alig kellett instruálnia, mert lényegében megszületett a szerep. A sok mellőztetést, mindazt, ami fölgyülemlett bennem a világgal kapcsolatban, bele tudtam játszani ebbe a szerepbe.
Most te hogyan rendezel?
G. L.: Ámulok azon, hogy milyen energiával dolgozik Molnár Piroska, Vári Éva, Benedek Miklós, Szacsvay László. Ha én nem tartok szünetet, akkor ők nem kérnek. Nem kérdeznek vissza, hogy mi miért legyen úgy, hanem megcsinálják, amit kérek. Olyan lelkesedéssel, olyan erővel dolgoznak, hogy egyszerűen zavarban vagyok. Amit én csinálok, azt nem hívom rendezésnek. Egy kolléga vagyok, aki lent ül a nézőtéren, és figyeli a többieket. Ebben a darabban tulajdonképpen mindenki egyedül van, de elképesztő élni akarás van ezekben az emberekben. Minden bajuk, betegségük ellenére az életöröm dominál bennük. Nem akarnak olyanok lenni, mint a többi öreg lakó, akik tévét néznek, társasjátékot játszanak, és egyre gyorsabban hülyülnek. Ők állandóan figyelik magukat és egymást, hogy ki mit felejt el. Sportolnak, életrajzot írnak vagy kamaszosan rajonganak. És végül, a Verdi-gálán bizonyítékként eléneklik régi nagy sikerüket, a Rigoletto kvartettjét. Nagy dilemma számukra, hogy föl szabad-e lépniük öregen, szabad-e a régen elért dicsőségüket elhomályosítani, az ember régi múltját hogyan lehet összeegyeztetni a jelennel. Erre találnak egy megoldást. De hogy mit, azt nem mondom el, legyen meglepetés.
Fölhívott Orlai Tibor, hogy rendezd meg A nagy négyest?G. L.: Én nagyon szeretem az operát, vannak operaénekes barátaim. Egy házban nőttem fel Hamari Júliával. Szeretem a zenét, de nem tanultam soha.
Akartál volna operaénekes lenni?
G. L.: Igen, de öten voltunk testvérek, nem voltunk gazdagok, nem volt lehetőségem arra, hogy zenét tanuljak. Szóval felhívott Orlai, akit én nagyon tisztelek. Meghatónak gondolom, hogy magánpénzből színházat csinál. Korrekt ember, szereti a színészeket.
A Sírpiknikben dolgoztál először az ő produkciójában.
G. L.: Igen, akkor ismertem meg a hozzállását, gondolkodásmódját. A Sírpiknik nekem sok nehéz darab után felüdülés volt. Pláne úgy, hogy én vagyok a darabban az egyetlen fiú.
Az Orlai által bemutatott darabok többsége tulajdonképpen bulvár, de azért rendszerint valami más, több is van bennük. Amit te rendezel, az is ilyen?
G. L.: Azért Orlai bemutat mást is, a másik oldalon például ott van a Fédra Fitness. Az egyik produkció tartja el a másikat. Az a darab, amit én rendezek, a kettő között van. Ronald Harwood írta, aki Az öltöztető című darabot is, ami sokáig ment a Madách Színházban. A szerző szintén nagyon ért a színészekhez, a színházhoz. Nem véletlen, hogy a darabból most filmet készít Dustin Hoffman idős kollégákkal.
Rögtön igent mondtál Orlainak?
G. L.: Mikor felhívott, és mondta, hogy operaénekesekről szól darab, azt válaszoltam, hogy jaj, de jó, én is operaénekes szerettem volna lenni, csak nem volt hozzá hangom. Azt felelte, hogy nem játékról, hanem rendezésről lenne szó. Mire én rávágtam, hogy szó sem lehet róla, én nem vagyok rendező.
Miért akarta, hogy rendezzél?
G. L.: Talán mert úgy érzi, hogy ehhez a témához közöm van. Ismeri az érdeklődési körömet, tudja, hogy szeretem a zenét. Mielőtt felhívott, körbetelefonált minden szereplőt, és megkérdezte, hogy elfogadnának-e. Miután elolvastam a darabot, és láttam, hogy arról szól, ami engem is foglalkoztat, igent mondtam. Ugyan még nem vagyok abban a korban, de már én is átérzem, hogy mit jelent az, ha valaki kifelé megy a pályáról. Engem is érdekel, hogyan lehet művészként méltóságteljesen megöregedni. Mit lehet felvállalni és mit nem. Azok a színészek, akiket Orlai kiválasztott, Molnár Piroska (alt), Vári Éva (szoprán), Benedek Miklós (bariton), Szacsvay László (tenor), tulajdonképpen fiatalok még a szerephez. Idősebbekről van szó, de lehet, hogy ők már nem tudnák megtanulni a sok szöveget. A négy szereplő számára jutalomjáték ez a darab. Kicsit erőszakolt, hogy csak négyszereplős. Egy művészotthonban játszódik, ezért engem mindig zavar, hogy miért nem jön be egy főnővér, egy ápoló.
Valószínűleg azért, mert ezek a darabok, hogy viszonylag olcsón előadhatók legyenek, kevés szereplőre – akik azért lehetőség szerint sztárok –, egy díszletre épülnek.
G. L.: Igen, ezért nincsenek epizódszereplők. Annak a négy színésznek, aki a színen van, kell elhinni mindent. Erre az életük, a pályájuk a fedezet. Egy-egy pillantásuk, gesztusuk sokat elmond. A szöveggel az a bajom, hogy túl vicces akar lenni, túl sok poén van benne. Persze nem lehet csehovi drámává sem válnia.
Hiszen akkor valószínűleg nem lenne akkora siker.
G. L.: Persze, de nagyon nehéz így libikókázni.
Mostanában ez a darabtípus egyre divatosabb. Az a fajta, amely mélyen a szemembe néz, és el akarja hitetni, hogy hú de komoly dolgokról beszél. És ez tán igaz is, de nem megy túl mélyre. Jobban szeretem, ha egy darab felhőtlenül szórakoztató, akár jól megcsinált totális marhaság, vagy azt, ha tényleg komoly.
G. L.: Világos, de A nagy négyes hasonló típusú, mint Az öltöztető, amin szintén sokat lehet nevetni, mégis van egy mély magja, ami azért nagyon igaz.
Nem akarom elutasítani, főleg azért nem, mert ezek a darabok akár nagy színészeknek igen jó játéklehetőséget adnak, de bevallom neked, hogy már az Equusszal is komoly gondjaim voltak.
G. L.: Hát nekem ne mondjad! Amikor annak idején elolvastam a Nagyvilágban, nem is tetszett. Aztán, amikor rám osztották a fiú szerepét, már más szemmel olvastam el, bár akkor is túl faksznisnak találtam. De akkoriban, a hetvenes évek végén, nagyon jól jött ez a darab.
Ez indította be igazán a színházi pályafutásodat.
G. L.: Igen, akkor fontos volt, hogy a darab arról beszélt, hogyan rombolják és pusztítják el a személyiségünket. Voltak olyanok, akik az előadás hatására a sorsukon is változtattak. Kaptam például olyan levelet, amiben az állt, hogy egy asszony elvált a férjétől, mert rájött, hogy nem úgy él, ahogy kellene. Többen tizenötször, hússzor is megnézték a produkciót. Később az Amadeus is ugyanezt a témát lovagolta meg.
Tényleg pofán csapott ez a szerep, vagy csak kívülről látszott így?
G. L.: Eredetileg nem nekem akarták adni. Nem mondom el, hogy kik voltak a jelöltek, nagy vita volt, összeveszések, de Kapás Dezső, aki tanárom volt a főiskolán, mellém állt. Színészkollégáim is fúrtak engem, amikor próbálni kezdtem. Nagyon rossz is voltam a próbák elején, rezgett a léc, hogy leváltanak.
Utólag tudod, hogy miért voltál rossz?
G. L.: Tudom, persze.
Miért?
G. L.: Négy évig alig kaptam szerepet, a volt osztálytársam, Hegedűs D. Géza már régen főszerepeket játszott, és én valami miatt nem tudtam áttörni. Bár Várkonyi Zoltán igazgató nagyon bízott bennem, meg Kapás Dezső is. Kapás hitte, hogy ezt a szerepet nekem kell játszani, de azt is tudta, hogy ehhez le kell győznöm önmagamat. Lényegében egy éjszaka alatt megfordult a dolog.
Előhozott a darab belőled valamit, amin te is meglepődtél?
G. L.: Igen. Borzasztóan gátlásos voltam, és nem voltam agresszív, miközben az a fiú, akit játszanom kellett, abszolút az. Aztán annyi minden összegyűlt bennem, hogy azt álmodtam, megverem Darvas Ivánt.
Haragudtál rá?
G. L.: Nagyon.
De miért?
G. L.: Mert állandóan cikizett, és éreztette, hogy nem fogom tudni eljátszani a szerepet. Nem örült annak, hogy ezzel a langaléta gyerekkel kell játszania, aki nem tudja a szakmát.
Nem lehet, hogy ezt direkt, pedagógiai okokból csinálta?
G. L.: Nem hiszem. Ráadásul a többi kolléga is állandóan instrukciókkal látott el, Kapás pedig ezt hagyta. Ezért aztán, miután azt álmodtam, hogy megverem Darvast, másnap olyan dühvel mentem be, hogy a színpadon lévő padot eszelősen odacsaptam a földhöz. Ezen pedig mindenki meglepődött, hogy honnan ez a változás bennem. Elkezdtem ordítozni is a partnereimmel. És éppen erre volt szükség. Utána már Dezsőnek alig kellett instruálnia, mert lényegében megszületett a szerep. A sok mellőztetést, mindazt, ami fölgyülemlett bennem a világgal kapcsolatban, bele tudtam játszani ebbe a szerepbe.
Most te hogyan rendezel?
G. L.: Ámulok azon, hogy milyen energiával dolgozik Molnár Piroska, Vári Éva, Benedek Miklós, Szacsvay László. Ha én nem tartok szünetet, akkor ők nem kérnek. Nem kérdeznek vissza, hogy mi miért legyen úgy, hanem megcsinálják, amit kérek. Olyan lelkesedéssel, olyan erővel dolgoznak, hogy egyszerűen zavarban vagyok. Amit én csinálok, azt nem hívom rendezésnek. Egy kolléga vagyok, aki lent ül a nézőtéren, és figyeli a többieket. Ebben a darabban tulajdonképpen mindenki egyedül van, de elképesztő élni akarás van ezekben az emberekben. Minden bajuk, betegségük ellenére az életöröm dominál bennük. Nem akarnak olyanok lenni, mint a többi öreg lakó, akik tévét néznek, társasjátékot játszanak, és egyre gyorsabban hülyülnek. Ők állandóan figyelik magukat és egymást, hogy ki mit felejt el. Sportolnak, életrajzot írnak vagy kamaszosan rajonganak. És végül, a Verdi-gálán bizonyítékként eléneklik régi nagy sikerüket, a Rigoletto kvartettjét. Nagy dilemma számukra, hogy föl szabad-e lépniük öregen, szabad-e a régen elért dicsőségüket elhomályosítani, az ember régi múltját hogyan lehet összeegyeztetni a jelennel. Erre találnak egy megoldást. De hogy mit, azt nem mondom el, legyen meglepetés.