2011. július 01. / Bóta Gábor
Tengely Gábor rendezte tavaly a Színikritikusok Díja átadójának gálaestjét. Úgy véli, hogy ebből az eseményből brandet lehet csinálni.
Hogyan lettél tavaly a Színikritikusok Díja átadójának a rendezője?
T. G.: Abban az asztaltársaságban, ahol éppen erről beszélgettek, többen ismerték a nevemet. Egyszer csak fölhívott Papp Tímea kritikus, hogy megújul a díjátadó, van-e esetleg ezzel kapcsolatban gondolatom. Ha én valamiről gondolok valamit – és erről éppen gondoltam –, akkor olyan vagyok, mintha csak benyomnánk a play gombot, és dőlnek belőlem az ötletek. Azt találtam ki, hogy a díjátadónak hasonló felépítésűnek kell lennie, mint az Oscar-gálának.
A legnagyobb sikere két jókora bábfigurának volt, akik gonoszságok tömkelegét mondták.
T. G.: Én bábos vagyok, ehhez értek, és ha már amúgy is a Budapest Bábszínházban volt a díjátadó, örültem annak, hogy a szakmának azt a részét is, amelyik nem jár bábszínházba, kicsit beavathatom ebbe a világba. Mivel ünnepélyes gálaműsorról volt szó, szükség volt vicces, csipkelődős ellenpontra, és adódott, hogy ez legyen olyan, mint a Muppet Show-ban a két öreg. Tasnádi Istvánnal, aki végül megírta a szövegüket, először azon töprengtünk, hogy két kritikust fölismerhetően ábrázoljanak a bábuk, de aztán arra jutottunk, jobbak lennének általánosabb figurák. És végül is így találtuk ki, hogy legyenek ők az átlagnézők.
Voltál már korábban Kritikusdíj-átadón?
T. G.: Történetesen a 29.-en ott voltam, és nagyon vérszegénynek tartottam. Ezért szerettem volna a 30.-ra egészen mást csinálni. Az volt a véleményem, hogy ebből brandet lehetne építeni. Szerintem az gyönyörű név, hogy Színikritikusok Díja, dallama van, méltósága is. A színikritikusokról az a képünk, hogy okos, hozzáértő emberek. Az Oscar formájára pedig azért gondoltam, mert iszonyúan jól működik már nyolcvan éve.
Az a plusz izgalma, hogy azok a jelöltek is ott vannak, akik a végén nem kapnak semmit?
T. G.: Például ez is, de az egész forgatókönyv bevált, hogy van felkonferálás, nyitány, betétdal, folyamatos a humor, és közben történik a díjak átadása. A „semmi” pedig nem jó szó, szerintem a jelölés is nagy dolog. Én például büszke vagyok rá.
A kritikusokat okos embereknek tartod?
T. G.: Én hiszek abban, hogy abból lesz színikritikus, aki nagyon okos és nagyon ért hozzá, bár nem mindig ezt mutatja a kritika, amit épp olvasok. De az interneten már olyanok is írnak kritikát, akik nem kritikusok. A Színházi Kritikusok Céhe azonban nem véletlenül jött létre, és nem véletlenül vesznek oda fel valakit. Hinni szeretnék abban, hogy ez valóban egy céh, vagyis értékmérő szervezet.
Gyakran olvasol kritikát?
T. G.: Igen, gyakran. Ha nem látok egy előadást, akkor elolvasom a róla szóló írásokat, és ezekből nagyjából el tudom képzelni, hogy milyen lehet. És mindig keresem a bábos, a gyermekszínházi írásokat. Ezek azonban ritkán fordulnak elő.
Éppen a 6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemlén készítjük ezt az interjút, itt sem tolonganak a kritikusok.
T. G.: Nem tolonganak. A kritikusok azt szokták mondani, hogy kevés a pénz a sajtóban, egyre kevésbé fizetik ki az útiköltségeket, és senkit nem érdekel a gyermek- és bábszínház. De most a Marczibányi térre nem kellett volna külön utazni, mégis alig van itt kritikus.
A szavazásnál a gyermekszínházi kategóriát szokták a legtöbben kihúzni.
T. G.: Igen, már mázlinak számít, ha egyáltalán kiadják ezt a díjat. A szavazóknak kevés a merítésük, rendszerint megnézik azt a néhány előadást, ami Budapesten reflektorfénybe kerül. Az is nagyon fontos lenne a mi szakmánknak, ha megírnák azt is, ami rossz. És hogy milyen jelenségeket, tendenciákat látnak a báb- és gyermekszínházban. Vannak olyan bábszínházak, amelyekről egyáltalán nem jelenik meg írás.
A gyermekszínházakról megjelenő cikkek valószínűleg tényleg nem hozzák az olvasók tömegeit.
T. G.: Szerintem viszont olyan dolgok történnek a gyerek- és bábszínházakban, amelyek borzasztó fontosak az egész szakma szempontjából. Például csaknem minden bábdarab egy új magyar dráma, hiszen kevés a használható külföldi szövegkönyv.
Lehet szerinted a mostani helyzeten változtatni?
T. G.: Nagyon remélem. Például a Pécsi Országos Színházi Találkozón ne legyen olyan kritérium, hogy bábszínház nem nevezhet. Micsoda dolog ez?! Miközben azt látom, hogy dinamikusan megy előre ez a szakma, és iszonyatosan érdekes dolgok történnek. Azt sem hiszem, hogy ez nem érdekli az embereket, hiszen az újságolvasók zömének van gyereke, unokája, akiket elvisznek színházba. Fontos lenne, hogy őket tájékoztassák. És azt sem hiszem, hogy az integrálódás ne lenne érdeke a szakmának, mert rengeteg előadásban jelennek meg bábos eszközök, és sok, nem kimondottan ezzel a műfajjal foglalkozó szakember dolgozik bábszínházban. Jó tendencia, hogy keverednek a műfajok.
Egyik barátod, Pelsőczy Réka rendezi az idei gálát. Egymásnak adtátok át a stafétabotot?
T. G.: Ő külön felkérést kapott. De én is említettem a nevét, hogy szerintem jót tudna csinálni. Állati jó dolgot talált ki, de még nyilvánosan nem akarja elárulni, hogy pontosan mit is. A két bábfigura azonban változatlanul végig fogja kísérni az egész estét, és ez nekünk, bábosoknak, büszkeség.
Hogyan lettél tavaly a Színikritikusok Díja átadójának a rendezője?
T. G.: Abban az asztaltársaságban, ahol éppen erről beszélgettek, többen ismerték a nevemet. Egyszer csak fölhívott Papp Tímea kritikus, hogy megújul a díjátadó, van-e esetleg ezzel kapcsolatban gondolatom. Ha én valamiről gondolok valamit – és erről éppen gondoltam –, akkor olyan vagyok, mintha csak benyomnánk a play gombot, és dőlnek belőlem az ötletek. Azt találtam ki, hogy a díjátadónak hasonló felépítésűnek kell lennie, mint az Oscar-gálának.
A legnagyobb sikere két jókora bábfigurának volt, akik gonoszságok tömkelegét mondták.
T. G.: Én bábos vagyok, ehhez értek, és ha már amúgy is a Budapest Bábszínházban volt a díjátadó, örültem annak, hogy a szakmának azt a részét is, amelyik nem jár bábszínházba, kicsit beavathatom ebbe a világba. Mivel ünnepélyes gálaműsorról volt szó, szükség volt vicces, csipkelődős ellenpontra, és adódott, hogy ez legyen olyan, mint a Muppet Show-ban a két öreg. Tasnádi Istvánnal, aki végül megírta a szövegüket, először azon töprengtünk, hogy két kritikust fölismerhetően ábrázoljanak a bábuk, de aztán arra jutottunk, jobbak lennének általánosabb figurák. És végül is így találtuk ki, hogy legyenek ők az átlagnézők.
Voltál már korábban Kritikusdíj-átadón?
T. G.: Történetesen a 29.-en ott voltam, és nagyon vérszegénynek tartottam. Ezért szerettem volna a 30.-ra egészen mást csinálni. Az volt a véleményem, hogy ebből brandet lehetne építeni. Szerintem az gyönyörű név, hogy Színikritikusok Díja, dallama van, méltósága is. A színikritikusokról az a képünk, hogy okos, hozzáértő emberek. Az Oscar formájára pedig azért gondoltam, mert iszonyúan jól működik már nyolcvan éve.
Az a plusz izgalma, hogy azok a jelöltek is ott vannak, akik a végén nem kapnak semmit?
T. G.: Például ez is, de az egész forgatókönyv bevált, hogy van felkonferálás, nyitány, betétdal, folyamatos a humor, és közben történik a díjak átadása. A „semmi” pedig nem jó szó, szerintem a jelölés is nagy dolog. Én például büszke vagyok rá.
A kritikusokat okos embereknek tartod?
T. G.: Én hiszek abban, hogy abból lesz színikritikus, aki nagyon okos és nagyon ért hozzá, bár nem mindig ezt mutatja a kritika, amit épp olvasok. De az interneten már olyanok is írnak kritikát, akik nem kritikusok. A Színházi Kritikusok Céhe azonban nem véletlenül jött létre, és nem véletlenül vesznek oda fel valakit. Hinni szeretnék abban, hogy ez valóban egy céh, vagyis értékmérő szervezet.
Gyakran olvasol kritikát?
T. G.: Igen, gyakran. Ha nem látok egy előadást, akkor elolvasom a róla szóló írásokat, és ezekből nagyjából el tudom képzelni, hogy milyen lehet. És mindig keresem a bábos, a gyermekszínházi írásokat. Ezek azonban ritkán fordulnak elő.
Éppen a 6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemlén készítjük ezt az interjút, itt sem tolonganak a kritikusok.
T. G.: Nem tolonganak. A kritikusok azt szokták mondani, hogy kevés a pénz a sajtóban, egyre kevésbé fizetik ki az útiköltségeket, és senkit nem érdekel a gyermek- és bábszínház. De most a Marczibányi térre nem kellett volna külön utazni, mégis alig van itt kritikus.
A szavazásnál a gyermekszínházi kategóriát szokták a legtöbben kihúzni.
T. G.: Igen, már mázlinak számít, ha egyáltalán kiadják ezt a díjat. A szavazóknak kevés a merítésük, rendszerint megnézik azt a néhány előadást, ami Budapesten reflektorfénybe kerül. Az is nagyon fontos lenne a mi szakmánknak, ha megírnák azt is, ami rossz. És hogy milyen jelenségeket, tendenciákat látnak a báb- és gyermekszínházban. Vannak olyan bábszínházak, amelyekről egyáltalán nem jelenik meg írás.
A gyermekszínházakról megjelenő cikkek valószínűleg tényleg nem hozzák az olvasók tömegeit.
T. G.: Szerintem viszont olyan dolgok történnek a gyerek- és bábszínházakban, amelyek borzasztó fontosak az egész szakma szempontjából. Például csaknem minden bábdarab egy új magyar dráma, hiszen kevés a használható külföldi szövegkönyv.
Lehet szerinted a mostani helyzeten változtatni?
T. G.: Nagyon remélem. Például a Pécsi Országos Színházi Találkozón ne legyen olyan kritérium, hogy bábszínház nem nevezhet. Micsoda dolog ez?! Miközben azt látom, hogy dinamikusan megy előre ez a szakma, és iszonyatosan érdekes dolgok történnek. Azt sem hiszem, hogy ez nem érdekli az embereket, hiszen az újságolvasók zömének van gyereke, unokája, akiket elvisznek színházba. Fontos lenne, hogy őket tájékoztassák. És azt sem hiszem, hogy az integrálódás ne lenne érdeke a szakmának, mert rengeteg előadásban jelennek meg bábos eszközök, és sok, nem kimondottan ezzel a műfajjal foglalkozó szakember dolgozik bábszínházban. Jó tendencia, hogy keverednek a műfajok.
Egyik barátod, Pelsőczy Réka rendezi az idei gálát. Egymásnak adtátok át a stafétabotot?
T. G.: Ő külön felkérést kapott. De én is említettem a nevét, hogy szerintem jót tudna csinálni. Állati jó dolgot talált ki, de még nyilvánosan nem akarja elárulni, hogy pontosan mit is. A két bábfigura azonban változatlanul végig fogja kísérni az egész estét, és ez nekünk, bábosoknak, büszkeség.