„Én már másokért beszélek”
2011. július 18. / Bóta Gábor

Törőcsik Mari veheti át először a színikritikusok életműdíját. Azt mondja, a Színikritikusok Díja arra is jó, hogy olyan csodálatos színészekre fölhívja a figyelmet, akiket nem ismer az ország.


A Pécsi Országos Színházi Találkozó megnyitóján, amikor nagy ovációval, tapssal fogadták, azt mondta, „az mindig jó, ha az embert szeretik”. Egy ilyen díjat is a szeretet jelének vesz?
T. M.: Szeretet nélkül semmi nincsen. Nyilván van olyan, hogy valaki jó a szakmájában, és még díjazzák is, de közben azt gondolják, „a fene vigye el, nem szeretjük, de azért jó”. Én viszont mindig abban a hitben ringatom magam, amikor díjat kapok, hogy ez természetesen annak is szól, amit csinálok, de annak is, hogy szeretnek.

Mit jelent még egy újabb és újabb díj?
T. M.: Nem szabad azt gondolni, hogy a díjtól más lesz az ember. Csehov és Dosztojevszkij például kaphatott volna Nobel-díjat, de nem a díjaikon múlik, hogy milyen nagy írók. Miközben hihetetlenül jó díjakat átvenni. Az ember érzi, hogy elismerik a munkáját. A díjak megvédenek a tehetségtelenekkel szemben. Találkoztam az életem során több nem jó rendezővel, és ha ez is meg az is már mögöttem van, akkor esetleg azt lehet mondani nekik, hogy „no ezt már nem”.

Tavaly az évad legjobb női alakításáért is kapott Színikritikusok Díját. Láthatóan nagyon örült.
T. M.: Szerintem a közszolgálati televízióknak, de a magáncsatornáknak is, legalább évente kétszer, a POSzT idején és amikor a Színikritikusok Díját átadják, kötelességük lenne, hogy a színházi színészekkel foglalkozzanak. Nagy dolognak tartottam, hogy hetvenéves korom után még Színikritikusok Díját is kaptam, de nem volt kinek elmondanom, sem akkor, amikor először, amikor másodszor és amikor tavaly harmadszorra átadták, mert a sajtó képviselői nem érdeklődtek.

Egy cannes-i nagydíj után ez miért fontos még?
T. M.: Amikor megkaptam a cannes-i nagydíjat, attól sem zavarodott meg a magyar sajtó. A díjak azért fontosak, mert ráirányíthatják valakire, valamire a figyelmet. Király Levente például Szegeden élte le az életét, és frissen gondolkodóként őrizte meg magát a pályán. Ha éppen díjat kap, az ráirányíthatja figyelmet. Én is szeretném, ha a szülőfalumban meg Velemben is, ahol most élek, látnák, hogy van például Magyarországon egy Fekete Ernő nevű színész, aki csodálatos, és a Katona József Színházzal a világ nagy színpadain játszott. Már kifelé megyek a pályáról, amitől nagyon sok mindent megkaptam. Én már másokért beszélek. Fölhív engem például Kóti Árpád, egykori osztálytársam, csodálatos debreceni színész, és megkérdezi, „hát Mariskám, tudod, hogy hol vagyok?” Mondom, „ne haragudj, Árpád, nem tudom, hol vagy?” Azt feleli, hogy a párizsi Odeon színpadán, és akkora siker volt, hogy szétverték a házat. És ezt én tőle tudom meg, nem a magyar lapokban olvasom, hogy ő az Odeon színpadán játszott.

Olvas kritikát?
T. M.: El szoktam olvasni a kritikákat. Ugyanúgy, ahogy van jó színész, rossz színész, jó orvos, rossz orvos, jó takarítónő, rossz takarítónő, van jó kritikus és kevésbé jó. Vannak olyan kritikusok, akiknek mindig elolvasom az írásait.
Mennyire tartja hitelesnek a Színikritikusok Díját?
T. M.: A kritikusok díja nagyon nagy dolog, mert a szakmai elismerés igen fontos.

A szakmához tartozónak gondolja a kritikusokat?
T. M.: A jó kritikusokat igen, mert ők elemeznek, tudják, hogy mit látnak.

Hogyan tudta meg, hogy először ön kapja meg a színikritikusok életműdíját?
T. M.: A Színkritikusok Céhéből egyik este ketten fölkerestek a Nemzeti Színházban, hoztak egy csokor virágot. És azt mondták, hogy miután megnyitom a Pécsi Országos Színházi Találkozót, szeretnék, ha ott maradnék, mert másnap be szeretnének valamit jelenteni. És elmondták, hogy mit fognak bejelenteni, de azt kérték, hogy addig erről ne szóljak senkinek. És én nem mondtam el még a lányomnak, a férjemnek sem.

A szeptember 25-i díjátadóra már pénzért is kaphatók jegyek, elvileg most jókora felhajtás lesz.
T. M.: Akkor lehet, hogy még a Magyar Televízió is kijön majd. Hiszen többen kapnak díjat, különböző színházak képviselői, ha láthatók a tévében, akkor tudja az ország, hogy van egy ilyen színházunk, egy olyan színházunk meg egy amolyan is. Ezeket kellene mutogatni. Régen nagyon sok tévéjáték, színházi közvetítés volt, ma csodálatos színészeink vannak, akiket nem ismer az ország.