2011. július 18. / Bóta Gábor
Bernard Slade roppant ügyes darabgyáros, de a Szabadkai Népszínház tagjai nem előadásgyárosok, ahogy rendező-igazgatójuk, Mezei Zoltán sem az. Úgy tudnak egy bulvárdarabot színre vinni, hogy nemcsak időnként lopnak bele mélységeket, hanem valódi drámai összecsapásokat látunk,
pokoli elkeseredettséget, totális kétségbeesést. Az (Egy)mással című produkcióban végignézhetjük, ahogy a valaha boldog pár válik, és ettől a kínok kínját állja ki, de a két ember elszakadni se tud a másiktól. Marcangolja, tépi, és változatlanul imádja egymást, a pokol és a menny között közlekedik sűrű ingajáratban. A Kalmár Zsuzsa és Ralbovszki Csaba által játszott produkció mégis megmarad bulvárhoz illően könnyednek, szórakoztatónak, miközben azonban nem is kevés keserű pirulát adagol ízes, jól behabzsolható ostyában.
Tulajdonképpen ez a módszere a Magyar kezdők(nek), avagy Madar(ski) bez muke című produkciónak is, ami a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházból érkezett, szintén a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiváljára. Rendhagyó magyarórára enged bepillantást, ahol, mint az ábécét, igyekeznek megtanítani nekünk, hogyan próbáljunk élni, létezni, egy kisebbség- és másság-gyűlölő, meglehetősen intoleráns világban. A szereplők viccet csinálnak súlyos dolgokból, öngyilkosságból, a mind inkább növekvő, indulatos haragból. Mint profi ördögűzők, bemutatják a rémségeket, és jó kedéllyel, mohó tettvággyal kifigurázzák azokat. Gyakran leragadnak a poénkodásnál, de időnként fájdalmasan telibe találnak.
A Guppi előadása is ezen a határmezsgyén mozog. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színház produkciója ugyancsak poént halmoz poénra, néha már túlzott mértékben is, miközben az abszurdba hajló történet kapcsán arról beszél, hogy akár évtizedekig dekkolunk az állóvízben, aztán egyszerre csak jön a szakítópróba, az idegek tánca. Sajátos háromszög-történet Vaszilij Szigarjev darabja, melyben Berekméri Katalin, Zalányi Gyula, Gáspárik Attila, szerepük szerint, igencsak megtáncoltatják egymást.
A szó szoros értelmében is megtáncoltatják a szereplők egymást a csíkszeredai Csíki Játékszín Csókos asszonyában. Vehemensen, jókora elánnal mozognak, ha nem is tökéletes a tánctudásuk. Hatalmas lendülettel énekelnek, bár az énekhangok jó része sem feltétlenül acélos. Parászka Miklós rendezőnek pedig nincsenek sosem volt ötletei, hagyományos módon, de kedvesen, szerethető figurákkal, élvezetes színészi játékkal, lebonyolít egy operett-előadást. Puskás Zoltán ennél jóval többre törekszik, amikor a Szentivánéji álom valamennyi szereplőjét táncba viszi Gyenes Ildikó, Bóbis László és Budai László koreográfusok segítségével, az Újvidéki Színházban. Színészek táncolnak, akár teltkarcsúak, szépkorúak is, láthatóan komoly energiát és próbaidőszakot ölve a mozgásba. Valami mást próbálnak ki, mint ami számukra megszokott. Akár szteppelnek is. Ők is lendületesek, és nagy nekirugaszkodásukkal leveszik a lábáról a publikumot, de tartalmi szempontból nem jutnak sokkal többre, mint a Csókos asszony szereplői.
A Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatán is érződik a jelentős nekiveselkedés. A Hat szerep szerzőt keres című Pirandello-darabbal, Zakariás Zalán rendezésében, a saját helyzetükről is beszélnek, arról a dilemmáról, hogy az eddigi, főleg szórakoztató, szakmailag nem túl elismert profil mennyire fordítható át tartalmasabb színházcsinálásba. Zakariás másik produkcióval is előrukkolt, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban bemutatott Portugállal. Harsány, vaskos, bár kétségtelenül működőképes, kevéssé érvényesül benne Egressy Zoltán darabjának főmotívuma, az elvágyódás, a menni vagy maradni állandóan jelenlévő, lebegtetett dilemmája.
A lenni vagy nem lenni kérdése viszont a tét a Finito előadásának esetében. A csíkszeredai Csíki Játékszín produkciójában, Victor Ioan Frunza rendezésében, bohózati elemek vegyülnek égető mondanivalóval. A média bornírt bugyutasága keveredik az elkeserítő rögvalóval, a depressziós, legatyásodott, a létért mindennapi küzdelmet vívni kénytelen létformával. Az álcsillogás ötvöződik az öngyilkos hangulatú reménytelenséggel, amikor mindenki azt érezheti, hogy üres szólamok, fennen hangoztatott segítőszándék dacára totálisan egyedül marad a legnagyobb kiszolgáltatottságban.
pokoli elkeseredettséget, totális kétségbeesést. Az (Egy)mással című produkcióban végignézhetjük, ahogy a valaha boldog pár válik, és ettől a kínok kínját állja ki, de a két ember elszakadni se tud a másiktól. Marcangolja, tépi, és változatlanul imádja egymást, a pokol és a menny között közlekedik sűrű ingajáratban. A Kalmár Zsuzsa és Ralbovszki Csaba által játszott produkció mégis megmarad bulvárhoz illően könnyednek, szórakoztatónak, miközben azonban nem is kevés keserű pirulát adagol ízes, jól behabzsolható ostyában.
Tulajdonképpen ez a módszere a Magyar kezdők(nek), avagy Madar(ski) bez muke című produkciónak is, ami a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházból érkezett, szintén a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiváljára. Rendhagyó magyarórára enged bepillantást, ahol, mint az ábécét, igyekeznek megtanítani nekünk, hogyan próbáljunk élni, létezni, egy kisebbség- és másság-gyűlölő, meglehetősen intoleráns világban. A szereplők viccet csinálnak súlyos dolgokból, öngyilkosságból, a mind inkább növekvő, indulatos haragból. Mint profi ördögűzők, bemutatják a rémségeket, és jó kedéllyel, mohó tettvággyal kifigurázzák azokat. Gyakran leragadnak a poénkodásnál, de időnként fájdalmasan telibe találnak.
A Guppi előadása is ezen a határmezsgyén mozog. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színház produkciója ugyancsak poént halmoz poénra, néha már túlzott mértékben is, miközben az abszurdba hajló történet kapcsán arról beszél, hogy akár évtizedekig dekkolunk az állóvízben, aztán egyszerre csak jön a szakítópróba, az idegek tánca. Sajátos háromszög-történet Vaszilij Szigarjev darabja, melyben Berekméri Katalin, Zalányi Gyula, Gáspárik Attila, szerepük szerint, igencsak megtáncoltatják egymást.
A szó szoros értelmében is megtáncoltatják a szereplők egymást a csíkszeredai Csíki Játékszín Csókos asszonyában. Vehemensen, jókora elánnal mozognak, ha nem is tökéletes a tánctudásuk. Hatalmas lendülettel énekelnek, bár az énekhangok jó része sem feltétlenül acélos. Parászka Miklós rendezőnek pedig nincsenek sosem volt ötletei, hagyományos módon, de kedvesen, szerethető figurákkal, élvezetes színészi játékkal, lebonyolít egy operett-előadást. Puskás Zoltán ennél jóval többre törekszik, amikor a Szentivánéji álom valamennyi szereplőjét táncba viszi Gyenes Ildikó, Bóbis László és Budai László koreográfusok segítségével, az Újvidéki Színházban. Színészek táncolnak, akár teltkarcsúak, szépkorúak is, láthatóan komoly energiát és próbaidőszakot ölve a mozgásba. Valami mást próbálnak ki, mint ami számukra megszokott. Akár szteppelnek is. Ők is lendületesek, és nagy nekirugaszkodásukkal leveszik a lábáról a publikumot, de tartalmi szempontból nem jutnak sokkal többre, mint a Csókos asszony szereplői.
A Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatán is érződik a jelentős nekiveselkedés. A Hat szerep szerzőt keres című Pirandello-darabbal, Zakariás Zalán rendezésében, a saját helyzetükről is beszélnek, arról a dilemmáról, hogy az eddigi, főleg szórakoztató, szakmailag nem túl elismert profil mennyire fordítható át tartalmasabb színházcsinálásba. Zakariás másik produkcióval is előrukkolt, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban bemutatott Portugállal. Harsány, vaskos, bár kétségtelenül működőképes, kevéssé érvényesül benne Egressy Zoltán darabjának főmotívuma, az elvágyódás, a menni vagy maradni állandóan jelenlévő, lebegtetett dilemmája.
A lenni vagy nem lenni kérdése viszont a tét a Finito előadásának esetében. A csíkszeredai Csíki Játékszín produkciójában, Victor Ioan Frunza rendezésében, bohózati elemek vegyülnek égető mondanivalóval. A média bornírt bugyutasága keveredik az elkeserítő rögvalóval, a depressziós, legatyásodott, a létért mindennapi küzdelmet vívni kénytelen létformával. Az álcsillogás ötvöződik az öngyilkos hangulatú reménytelenséggel, amikor mindenki azt érezheti, hogy üres szólamok, fennen hangoztatott segítőszándék dacára totálisan egyedül marad a legnagyobb kiszolgáltatottságban.