Mindennek megvan a maga ideje
2011. július 20. / Szepesi Krisztina

10 év után Jordán Tamás a POSzT-ra már nem mint a fesztivál igazgatója, hanem mint dísz­ven­dég érkezett. Úgy érzi, mindennek megvan a maga ideje, és nem kell a múlttal foglalkozni.

Pécsett kiállításon mutatták be munkásságának fontos pillanatait. Ám csupán egyetlen személyes tárgy, az 1973-as Don Quijote előadásból való ló szerepelt ott, mert amint mondta is, nem szeret emlékeket őrizni.
J. T.: Gondolom, ez alkati kérdés. Valahogy mindig robog velem az élet, és talán azok az ügyek és feladatok, amik éppen körülvesznek, jobban érdekelnek, mint ami mögöttem van. Mindig előre nézek, nem törődök a múlttal.

Milyen volt végignézni képekben a szinte elfeledett múltat?
J. T.: Valóban alig emlékeztem dolgokra. Jólesett látni a kiállítást, mert nagyon jó érzés volt felidézni az emlékeket. Közben pedig csak előjött a múlt valahogy.

Milyen volt a fesztiválon részt venni tíz év után először úgy, hogy nem intézkedett, rohangált napi 24 órában?
J. T.: Nagyon furcsa érzés volt. A POSzT Simon Istvánnal együtt a mi édes gyerekünk. Megdobbant a szívem, amikor elhagytam a Pécs táblát, és megérkeztem a városba. Nagyon sok minden köt engem a városhoz, az ottani helyekhez. Erős nosztalgiát éreztem.

Nem volt késztetése, hogy beleszóljon a szervezésbe?
J. T.: Nem. Tíz év sok idő, és muszáj váltani. Megérett az idő a távozásra. Annyi minden történt, ami szép volt, és így volt kerek. Valahogy én úgy vagyok ezzel is, mint a színházi állomásokkal – a Huszonötödik. Színházzal, Kaposvárral, a Merlinnel és a Nemzetivel –, hogy mindennek megvan a maga ideje, és ha az ember úgy érzi, véget ért, tovább kell lépni.

Úgy gondolta, a POSzT-hoz már nem tud újat hozzáadni?
J. T.: Nem ez volt a fő szempont, hanem a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapítása, ami hatalmas kihívás. Még június elején is van ott dolog, és tudtam, hogy nem lesz időm egyszerre mindkettőre. Szombathely teljes embert kíván.

Jobban, mint bármelyik másik színház?
J. T.: Talán így van, hiszen itt a semmiből kellett színházat csinálni. Nem voltak meg a hagyományai. Az alapköveket nekünk kellett lerakni, és még mindig rengeteg teendő van.
Mindig ilyen nagy feladatokat keres.
J. T.: Úgy tűnik, szeretem ezeket a nagy kihívásokat. Akkor érzem jól magam, ha alkalmam van valamit teremteni, alkotni.

Szombathelyen így két évvel az alapítás után is sok kihívás van még?
J. T.: Még nagyon az elején tartunk és rengeteg nagyon szép feladatunk van egy olyan városban, ahol azelőtt soha nem volt színház, de mindig nagyon vágytak rá az emberek.

Mi történik a közeljövőben a Weöres Sándor Színházban?
J. T.: Van egy megörökölt nézetem még az Egyetemi Színpadról: a színház ne csak az előadásról szóljon, hanem fontos, hogy azon túl legyen egy találkozóhely, agora, fórum, vagyis töltsön be valamilyen feladatot az előadások létrehozásán kívül a társadalmi életben. Most például csinálunk egy olyan előadást az Innovációs Ügynökség kérésére, amely a gimnazistákat megpróbálja arra biztatni, hogy a mérnöki pályát válasszák hivatásnak.

A nézőkkel is egyre szorosabb a színház kapcsolata.
J. T.: Nagyon szeretik a színházat és a színészek is szívesen élnek Szombathelyen. Hasonlóan azokhoz a legendás időkhöz, amikor mi Kaposváron voltunk. Akkoriban kaposvárinak vallottuk magunkat. Most Szombathelyet is nagyon sokan tekintik otthonuknak, és gyakran bukkannak fel a teraszokon, a benzinkútnál, a szupermarketben. A közönség pedig jólesően nyugtázhatja, hogy saját színészei vannak, akik a városban élnek.

Lehet azért még számítani a jelenlétére a következő POSzT-okon akkor is, ha nem díszvendégnek hívják?
J. T.: Persze, és leginkább azt remélem, hogy úgy leszek ott a POSzT-on, hogy meghívják valamelyik szombathelyi előadást a versenyprogramba.